Hatalmas öröm, már lassan egy hete nem kell, napi két órám szabad, mert hogy korábban legalább ennyi ideig kerestem „azt az átkozott” cumit, „hogy tört volna le a kezem mikor odaadtam”.

Már ezt sem kell többet mondanom. A kicsi most lesz 19 hós 16-án, durva, igaz?! A Nagy nem használt cumit, én három fajtát is adtam volna neki, mikor folyton sírt látszólag különösebb ok nélkül, de nem kellett neki.

A kicsinek ellenben igen, bár ő is csak úgy emlékszem, 3-5 hós lehetett, mikor rákapott, végső elkeseredésemben kapta. Nem voltam ellene, de nem is bántam volna, ha neki sem kell, ő ilyen.

Most a cumitól, ahogyan korábban az anyatejtől, egy nap alatt vált meg. Eldöntötte, hogy nem kell többet és kész. A többit oldja meg mindenki, ahogyan akarja.

Nyilván most az én szervezetem nem kötődik olyan szorosan a cumihoz, mint anno a tejjel kapcsolatos eseményeknél, így kisebb a fájdalom. Mégis nagy dolog ez. Hiszen kell egy másfajta módszer az ő megnyugtatására, és ő magának is ki kellett fejlesszen egy új önmegnyugtatási lehetőséget.


Most a kulacsát hordozza többet, de nem vészesen többet, mint korábban. Szerencsénkre jó ivó, sima vizet nem kell könyörögni, és cukros löttyök sem kellenek.

A fogzás miatt még mindig sok mindennel matat a szájában, de mintha még nyugisabb, derűsebb lenne cumi nélkül. Nem rágcsálja folyton és nem tuszkolja a szájába feleslegesen. Utólag mintha már sokszor idegesítette volna, csak rágicsálta, dobálta…

Túl van rajta. Két nap után hajnalban elkezdett visítani, gondoltam, biztos a cumi az oka, kínáltam, de olyan messzire hajította olyan dühvel, hogy elképedtem. Kis dajkálás, víz és a hullámokban érkező fájdalmas sírásra Nurofent adtam. Megnyugodott és elaludt … biztos a foga. Vagy nem. Nem tudom, mindenesetre én hamarabb megtörtem mint ő.

Be kell látni, a cumik nagyon egyszerű, gyors, kényelmes megoldást nyújtanak. Lerövidítik a hiszti, a sírás, és egyéb hanghatásokkal járó szenvedések időtartamát. Nálunk ugyan nem befolyásolta még annak idején a szopizást sem úgy különösebben, mégis jó anyapótlék. Az a szilikonos-műanyag darab, varázslattal, szeretettel felruházott kis „fegyver”…

Lehet, az ilyen habitusú gyerekeknél, mint az én kicsikém, nekünk nehezebb elengedni ezt a kézenfekvő opciót. Túl vagyok rajta én is.

Bár megvallom, elég fura volt, hogy már nem ez az első, ha valami van, mert „régen”, még úgy egy héttel ezelőtt is, elesett vagy történt valami, megtalálta a földön a szobában (nem homokosan, tyúkszarosan, és nem, én soha nem voltam képes a saját számmal letisztítani és úgy visszaadni neki, vagy csap alatt vízzel tisztítva, vagy ha nem volt lehetőség megmosni, elraktuk és nem volt) bekapta és megnyugodott, ugyanez elalvásnál és egyéb társadalmi igazságtalanságok miatti felháborodást követően közben…

Szóval itt tartunk, nincs cumi, lassan babakocsi sem. Már ő is nagyfiú, sétálni akar, lődörögni, megfogni, megnézni, megkóstolni mindent. Beszélni, énekelgetni és így szabad mindkét kéz és a száj is.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!