Az egyik legnagyobb, mégis az egyik legidőtállóbb közhely a “mindegy, hogy fiú vagy lány, csak egészséges legyen” megállapításunk. Sokan mormolnak néma imákat a kilenc hónap alatt. Igyekeznek mintaszerűen étkezni, mozogni, minden betarthatót és betarthatatlant megtenni annak érdekében, hogy egészséges gyermeket hozzanak a világra.

Vannak, akik ilyen vagy olyan okból/körülmények áldozataként, de szinte semmit sem tudnak tenni születendő gyermekük egészségért. Aztán halljuk, hogy bezzeg ennek egészséges, látod, a Gizike meg mit meg nem tett és beteg a gyermeke. Az egyik legnehezebb helyzet szülők, testvérek, nagyszülők és környezetük számára, ha beteg gyermek érkezik a családba.

Más a helyzet, ha egyértelmű jelek vannak, más a helyzet, ha szervi probléma van, ha öröklött, ha egyéb okból, ha örökre szól, ha gyógyítható, ha később derül ki és senki nem tudja a sérülés okát. Az információ forró vízként zúdul egyaránt mindenire. Fagyos némaság, értetlenség, fájdalom, tagadás. Ki melyik ponton, de valahol egy időre megreked.

Az orvos, ha közli, ha rosszul közli, ha nem közli. A bizakodó minden nap javulást szajkózó nagyszülő. Az értetlenül álló közeli-távoli rokonok, barátok, akik vagy nem tudják, hogyan közeledjenek, vagy nem mernek közeledni, vagy nem akarnak közeledni.

A kudarcot átélő/megélt szülők, akik nem tudják, mit éreznek, csak a tátongó sebet tapogatják, a fájdalmat széttört álmaik darabjai felett. A kétségbeesett gyermek, aki vagy érti vagy nem, mi miért történik.


Csak a remény van. Aztán az arculcsapások sora. Mintha a szégyenfolyosón kellene végig haladni, mert speciális cipő kell, vagy hallókészülék, vagy szívműtét, vagy spec. étrend a túlsúly ellen. Vagy csak egy újabb torna, hátha az segít, és majd beszél.

Nem tud, nem segít szinte senki. Nagyon elszórt és zárt kis közösségek vannak csak néhol, ahol az ilyen-olyan sérüléssel küzdő családok megértést és támaszt találnak. Igyekeznek összeszedni magukat, ha tudják. Igyekeznek teljes életet biztosítani, amennyire csak lehetőségük van.

Vagy magukra maradnak önszántukból és hadakozva a valóság ellen, küzdenek, míg erejük engedi és míg le nem hozzák az összes csillagot az égről, maradnak a tagadás földjén…

A szülőpár a legnagyobb terhet magára véve, ha együtt tud maradni, igen nagy háborúra és csatára készül a továbbiakban. Nemtől, életkortól, gyermek/gyermekek betegségétől függően nagy küzdelem ez mindenki számára. Egymásnak megbocsátani, maguknak megbocsátani, gyermeküket elfogadni. Meggyászolni a tökéletest. Megküzdeni a nem akadály- és előítélet mentes hétköznapokkal.

Megküzdeni saját magunkkal, a fáradtsággal, a szegénységgel, a tehetetlen dühvel, a kiszolgáltatottsággal, a belső magánnyal… Ez azt hiszem a hősök magas iskolája.

A meg nem értettség legnagyobb velejárója a némaság, a tabuk hada, mert nem tudják/tudjuk, mit mondjunk. Mivel okozunk nagyobb kárt, ha kérdezünk, ha fel ajánljuk a segítségünk. Ha elutasítanak, megpróbáljuk újra, mert nem csak nézelődni jöttünk és megerősítést nyerni, hogy de jó nekünk, mert a mi gyerekünk egészséges, csak várunk/állunk támasznak, csendben!

A legtörékenyebb dolog az egészség, mindenki tudja, ez a legnagyobb kincs, semmi sem olyan fontos. Sokan hetykén mégis csak akkor kezdik becsülni, mikor látják nem létét, vagy mulandóságát.

Riadva hessegetjük el azokat a történeteket, amik angyalkákról szólnak, és el sem merjük képzelni anyáink korabeli történeteket, mikor még nem volt ultrahang és csoda babamozik, és magzatvédő vitamin, genetikai szűrővizsgálatok hada. Álmatlanul hánykolódunk, és nem is merünk belegondolni a mi lenne, ha velünk… kezdetű eseményekbe.

Normális, ha szorongunk egy picit, és megerősítjük magunkat és családunkat, hogy minden lehetőséget végiggondoltunk, de mindent megteszünk, hogy megelőzzük a bajt. Könnyű? Nem! Újra és újra a „Gondviselés”, a„Szerencse”, „Isten”, a „Mindenható”, jut eszembe, és a hogy legyen tiszta a lelkiismeret, én mindent megteszek, de nem csak rajtam múlik.

Ahogy sok esetben nem a szülőkön múlik a balul sikerült születés, az elpattanó erecske, a különböző szindrómák, melyeket kiszűrnek vagy nem, meg tudjuk „időben” vagy nem?(?? ). A döntések terhei, a döntések, melyeknek a súlya mindig mardos, megtettem volna, ha tudom? Mi lett volna ha, a rengeteg batyu a sok teher, a civódások, magunkkal, és másokkal a fel nem tett kérdésekkel. Jó tükör ez a lelkiismeret, mindig ott van, és mindent megmutat, ha alaposan belenézünk.

Valahogy mégis utat találhatnak egymás felé az emberek. Az idő is segíthet, elfeledteti a mostokat, idézheti a jövőt, amikor jobb lesz, „mert végül is mindig meg vigasztalódik az ember”…



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!