Kedvenc Juhász Gyula versem jutott eszembe egy romantikus pillanatomban. Igen rövid időn belül betöltöm a harmincat. Ez járkál mostanában a fejemben, és így hormonoktól túlcsordulva, közel a várandósság félidejéhez valahogy akarva akaratlanul párhuzamot vontam … az idő csak szalad.

Lekértem az egyenlegem, no nem a banktól, az jön smsben, ha kell, ha nem. A saját egyenlegem. Nem értettem régen, de most se, miért olyan necces ez a harminc. Nőket szekálják, hogy már innen csak lejjebb van, ketyeg az óra, bizonyos kor után bizonyos kilók, bizonyos dolgok már nem lesznek, nem illenek. A férfiakat is bekóstolják a lemenő nap erejével, mégis egy férfi harminc után a Krisztusi kor közeledtével éri el ereje teljét. A nő az bezzeg öregszik, nő a nyomás, és jön a rettegés … mindentől.

Pedig még emlékszünk az első szerelemre, az első csókra, az első pofonra az élettől, az első napra az iskolában, az első alkalomra mikor ott felejtettek a napköziben, az első csalódásra, az első lógásra, az első ballagásra, az első barátokra, az első igazi gyászra, az első gyermek várására … arra a sok sok elsőre ami, azóta megkopott, megfakult, mégis ott van, bennünk, formálnak minket, táplálnak.

Azon gondolkodtam keserédes nosztalgiával, ha nem szaladna ennyire az idő, és több jutna minden szakaszt megélni, akkor is ilyen jó lenne-e most. Számot vetünk, sorba vesszük a pluszos és a negatívos oldalon sorakozó eseményeket, dolgokat, azokat, amik akarva akaratlanul meghatározzák az életünk.

Valami láthatatlan válaszvonalat látunk talán, hogy felmérjük, mit nem tettünk még meg, mire vágyunk még, mi az, amit már elértünk, mi az igazi lényege és értelme az életünknek?!


Amikor dolgoztam, akkor úgy éreztem, az a fontos, hogy igazán jól végezzem a munkám, hivatásomnak megfelelően, igazi jó szakemberként álljam meg a helyem, szeressenek a kollégáim, én is jól érezzem magam, építsük a férjemmel az otthonunk, haladjunk sorra azon a kigondolt listán, amit el szeretnénk érni.

Aztán jött az anyaság, és mióta itthon vagyok, átrendeződött minden. Persze sokáig hiányzott a munka, a kollégák, a nyüzsi. Az itthoni nyugalom, és a béke, és ez a non-stop hálás hivatás valahogy máshogyan formál. Csak az számít, hogy együtt legyünk, hogy egészségesek legyünk, és lassan megteremtsünk mindent, amik minket szolgálnak és azt, hogy igazán boldogok legyünk.

Bár ahogy telik az idő, már azon nyünyögök néha, hogy muszáj a nagyot gyerekek közé vinni közösségbe, neeem bölcsibe, azt gondolom, pontosan azért szalad ennyire az idő, hogy viszonylag rugalmasan fel tudjunk készülni életünk újabb szakaszaira.

Elengedni, megtanulni elengedni mindent, hogy már nem vagyunk gyerekek, hogy felelősséget kell vállalnunk. Persze először kicsiben, hogy rend legyen a tolltartóban, a szobánkban, az ellenőrzőben. Pályát kell választanunk, leérettségiznünk, szakmát, hivatást választanunk. Lényegében egy részben igen hamar megtalálni magunkat.

Megismerni, hogy miben vagyunk tehetségesek, mire vagyunk hivatottak. Fel kell nőni, magunkhoz, az élethez. Megteremteni a saját egzisztenciánkat. Elengedni, hogy már nem otthon vagyunk, kirepültünk, ki magától mihamarabb, kit löktek, ki ahogy hozta az élet. Nagy döntéseket hozunk, hogy hagyjuk hova sodor az élet, vagy mi dönthetjük el hol telepedünk-e le. Megakarjuk-e osztani az életünket másokkal.

Aztán, ha úgy döntünk, hogy családot alapítunk az idő körforgása újra kezdődik, csak most már mi tanítunk, mi vagyunk a minta. És felelősséggel teli (ki mennyire tudja) meghozzuk az apróbb-óriási döntéseket. Gyerekről, nevéről, vallásról, életről, a pelenka márkától, a gyermek ruházattól, az oltástól, a családtervezéstől kezdve mindenről mi döntünk. Egy mini állam vagyunk.

Ha szerencsénk van (mááár megint) jó a hátország, jó a társ, akivel osztozunk, közösen döntünk. Újra és újra megéljük az idő múlását. Újra megéljük milyen volt a mi gyerekkorunk, hogy mi mit kaptunk, hogyan és mennyit, és szerencsére nekünk nem kell ugyan úgy csinálnunk. Saját anyaságunk, szülőségünk megélésével újra élünk mindent.

Egyenleget nézünk, és reméljük, pluszos a mérleg. Rajtunk múlik. Az idő telik, mi öregszünk, vagy inkább csak haladunk az igazán teljes életünk felé. Számít, hogy hány évesen „pipálunk ki” minden tételt? Nem hiszem, másrészt minél hamarabb teljesítjük álmaink, annál tovább élhetünk benne, élhetjük meg az örömet, ami megadatott nekünk.

Nem akarok szomorú lenni, mert eltelt egy újabb év, és valami mítosz szerint ez az életkor sorsfordító, hiszem, hogy ez csak egy újabb születésnap, egy lehetőség, mint a Szilveszter. Tükröt tarthatunk, belenézhetünk, végig gondolhatjuk mi történt eddig, és hogy szeretnénk tovább folytatni az életünket.

Nem kérkedés, de az én egyenlegem igen jó. Hálás is vagyok érte minden nap, és ezért szeretném úgy megélni ezt a „változást”, hogy lám ennyi mindent kaptam, értem el ennyi idős koromra. Szeretném sokáig élvezni, és bevackolni magam ebbe a nagyon aktív és mindennel teli időszakba…

Csak remélni és kívánni tudom mindenkinek, hogy legyen boldog és ne csak az a nap, hanem az előtte levők, hogy tényleg legyen mit ünnepelni…



5

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!