Tudom, nekem olyan áldásban van részem, hogy kettő is van. Na, de ma, csak „egy volt”. A kicsi itthon maradt a mamával. Zalán és én ’csak mi ketten’ napot rendeztünk. Bepattintottam a „régi” babakocsijába, se motorka, se semmi egyéb konfliktusforrás. „Zalán, ma te vagy a főnök – mondom – nem, anya te vagy a főnök – mondja”!

Útnak indultunk, az első boltban kakaós csiga és kakaós vanilíás kaláccsal feltöltöttük a táskát. Rácsodálkoztunk minden feltűnő járműre, szépre, csúnyára, nagyra, kicsire, öregre, modernre, büdösre … szóval fél percenként anyaaa nééézd, és anya látta, figyelt és azonnal reagált, csak neki.

Befelé haladva a belvárosba elfogyott a kalács, mire odaértünk a fagyizóhoz pont dél volt. Igen, ma Zalán napja van, igen, fagyit vettem a gyereknek délben. Olyan boldog volt, joghurtos áfonyás, és én is olyan boldog voltam.

Bementünk a plázába, irány a legfelső emelet, játszóház, labda minden mennyiségben, olyan motorka, amilyen otthon nincs, csúszda, igen, anya is ott volt, anya is csúszott, és együtt voltunk, csak ő meg én. Megálltunk mindenhol, ahol és ahányszor szeretett volna, és addig löktem a hintán, amíg ő szerette volna, minden úgy történt, ahogy ő kérte. Fantasztikus volt, nem mondtam nemet és nem mondott nemet.

Az idő gyorsan elszállt, mentünk apáért, megnéztük a vasútállomást, az érkező távozó vonatokat, még két játszótér esett útba, természetesen ott is megálltunk játszani… Apa végzett, ahogy kigurultunk a parkolóból, Zalán aludt…


Az a nagy helyzet, hogy amikor, azt mondják a kistestvér érkezésekor, hogy nem fogjuk jobban vagy kevésbé szeretni egyiket vagy másikat, mert a szeretet folyton nő és mindenkinek jut belőle, ez csak részben igaz. Pontosabban a szeretet mennyiségével milyenségével nincs gond.

Mégis nehéz érzése van az embernek, mert a kicsit azért imádom, mert kicsi, a nagyot meg azért, mert nagy, és az ember kissé elveszíti a kontrollt kinek mit lehet … Az ember szeretne mindig és folyton ugyanannyit és mindent rögtön megadni mindkettőnek (háromnak kinek mennyi van). Ez lehetetlen. Pedig igyekeztünk.

Ráadásul ott van a csapda, hogy a kicsi az kicsi, a nagy meg nagy, és több ezer elvárás. Elszalad a ló, elszaladt velünk is. Zalánra túl nagy terhet raktunk a dackorszak és a „ki a főnök” játszmák kellős közepén. Mindig neki kell várni, és mindig neki simulni (na jó nem leszek szigorú magunkkal, de legtöbbször neki kellett engedni).

Az ember hajlamos elfelejteni, hogy a nagy is kicsi. A nagy is emlékszik még, milyen volt, amikor ő volt a kis cuki tündér, most meg neki kell okosabbnak lenni… Mi a férjemmel harmadikok vagyunk, a lehető legfigyelmesebben igyekszünk kerülni a bezzegelést, és a felesleges terheket, amiket a nagyokra és a kicsikre róhat egy szülő és mégis hibázunk. – Mentségünkre legyen, ebben az életünkben először van két ilyen korú gyermekünk.

Ahogy mi igazán nagyok, a felnőttek nem tudunk mindig megértőek, kedvesek és legfőképp önzetlenek lenni, mégis miért várjuk el a gyerekektől? Ez olyan igazságtalan. Én nem hiszek abban, hogy szülőként örökké bűntudattal kell együtt élnünk, mindenféle általunk gerjesztett probléma mentén.

Persze azért érezhetünk, amit nem akarunk megadni a gyermekeinknek, de lehet annak is jó oka van, ha valamit nem akarunk megadni pláne, ha nem tudjuk – és akkor megint felesleges vádolnunk magunkat. Ebben az esetben mégis nagyon rosszul esett a felismerés, hogy túl sok az elvárás. (A megszokott időben járjon, legyen szobatiszta, beszéljen stb. és egyéb cirkuszimajom kategóriák mellett – nálunk ezeket többnyire a környezet tartotta számon és képviselte … )

Már unásig szajkózom magamnak és magunknak a türelem szót, remélve minél többször mondom ki, úgy is viselkedem. Nem, meg kell állni és végig kell gondolni, ha kell minden nap – ki van kiért, mi van miért és mi a legfontosabb a világon?!? Pontosabban kik a legfontosabbak a világon.

Ahogy elnéztem a nagyot, és arra gondoltam, milyen jó, hogy ma kitaláltuk ezt a kettesben napot, kicsit felidézve milyen volt, amikor még csak ő volt nekem… belém hasított, hogy megpuszilgatnám a kisebbikkicsikémet is… ha egyszer az életünk részeivé válnak, akárhogy is igyekszünk mindig, a zsigereinkben és a gondolatainkban vannak …



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!