Egy gesztust, egy ölelést, egy puszit, egy kedves szót egy érzést… A gyereknek, a férjnek, a szomszédnak, barátnak, egy idegennek. Van, hogy nem kerül semmibe, vagy csak egy kis erőfeszítésbe, lehet egy kis fáradtság, mégis milyen jó látni, hogy jót és örömet adtunk a másiknak. A hála, igen, jól esik. Mégis a legjobb úgy adni, ha nem kap érte semmit cserébe az ember.

A minap láttam a facebukkon, az apuka egyedül neveli a kisfiát, most lesz a szülinapja, de nincs pénze ajándékra, kéri, küldjünk képeslapot, ha tudunk. Naná, hogy megkértem az itt nyaraló unokatesókat és Zalánomat, rajzoljanak Patriknak, és elküldjük postán. Azt hiszem, statisztikák készültek róla, hogy a szegényebb, kevésbé tehetős emberek gyakrabban adakoznak, mint a gazdagabb emberek. Igen, jobban tudjuk milyen, ha nincs. Belefért a rajzok mellé a borítékba egy kis fagyira való.

A minap az egyik fővárosi kórház keresett telefonon, kérték, kérdezték, tudnék-e egy kis támogatást. Mondta a négyezres címletet a hölgy, sziszegtem, mert négyezer forint az nagyon sok pénz, kérdeztem, van-e kisebb címletű lehetőség, van. Jó érzés volt, és most ez nem ilyen öntömjénezés akar lenni, csak az jutott eszembe, hogy azoknak a családoknak, gyerekeknek, szülőknek, akik oda járnak, ez a kis pénz is sokat számíthat, még ha csak néhány apróságra futja belőle.

Úgy gondolom, a gyerekek alapvetően jó szívűek, persze mindenkinek van egy „enyém” korszaka, de azt hiszem, a gyerekek többsége igen hamar megtanulja, megérzi, milyen az az empátia, milyen jó adni, vagy egy elesett emberen, állaton segíteni.

A nagyobb unokatesók jól mutatták ezt is, van harminc tyúk, és egy serdülő korú kiskakas, akit folyton üldöznek a tyúkok, nem hagyják enni. (Milyen ismerős, helyzet a többség, hogy ki tudja kezdeni a kisebbséget …) A gyerekek ösztönösen érezték, a napi küldetés Kukoricát (a kakaska neve, amit ők adtak neki) megvédeni a többiektől, körülállták, amíg ő megebédelt, ivott legelészett.


Különösebb kérés nélkül örömmel készítették a színesebbnél színesebb rajzot a kisfiúnak, aki nem kap ajándékot. Azt gondolom, miután beszélgettünk is erről, igen fontos időben tisztázni a gyerekekkel, hogy nem mindenki helyzete olyan, mint a miénk. Nincs mindenkinek apukája, anyukája, egészsége, pénze, ideje a gyerekére, gyönyörű szobája, temérdek játéka…

Nem rossz dolog az, ha időben látják a gyerekek, persze mikor már meg is értik, hogy nincs mindenkinek ugyanolyan nagy szerencséje. Persze nem a lelkiismeret bántásával kell manipulálni szerintem. Inkább rávezetni a gyereket, hogy bizony fontos megbecsülni azt, amit kaptunk, mert közel sem biztos, hogy az örökre a miénk. És néha jobb érzés megosztani a keveset, mint egyedül ülni a sokban

Néha a felnőttek is beláthatnánk önző és szűklátókörű kicsinyes világukban, hogy néha adni is kell. Magukból másoknak…mert bizony vannak, akik kiszolgáltatottak, mert gyerekek, mert magányosak, elesettek, fáradtak, és rászorulnak mások tiszteletére, megbecsülésére, elismerésére vagy csak arra, hogy ember számba vegyék őket … Adni jó, de szeretet kapni felbecsülhetetlen…



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!