Azt hiszem a többség, az emberek többsége igyekszik tervezni, kitalálni, megálmodni mikor hogyan legyen tovább. Én is ilyen vagyok, sőt néha túlzásba is viszem, mindig, amikor valóra válik egy terv, egy álom, már a következőn kattog az agyam. Nem tudom, hogy ez mitől lehet, vagy hogy jellemzőbb-e csak nőkre csak férfiakra, de van előnye (is).

Haladunk, akár a ház körüli teendők, akár egy újabb szakasz egy ember, egy pár életében. Összejöttünk, költözzünk már össze, „ugyan ne vad házasság legyen már, csak kéne egy eljegyzés” és „mikor lesz a nagy nap?”, „ház, lakás vagy itt maradtok?”, „mikor jön a gyerek?”, „és a kis tesó??!” „aztán más nemű legyen ám!” – ugye hogy mindenki „elvárja”, a társadalom, a család, és valahol (a szokásos többség) az ember magától is. Ebben nőttünk fel, mindig jönnie kell valaminek. Ez az élet értelme nem?!

Verseny az idővel, hogy az elvárásoknak megfelelve haladjon minden a maga sorrendjében. Sorrend? Átlag? Középszerű? Van ilyen? Furcsán nézünk, ha valakinek nem ez az álma, célja? „Már 30 elmúlt, még nincs kocsi, kutya, ház, gyerek?” – Ja karrierje van? Blőő ja neki is kell, hogy legyen elvégre a kocsi, ház, kutya, gyerek, státusz szimbólum is, nem?! Minden területen sikeresnek kell lenni és bizonyítani, hogy minden működik.

Tényleg baj az, ha nem akar mindenki családot, gyereket, másfajta egzisztenciára vágyik? Vagy, ha két azonos nemű ember akar házasságot, gyermeket? Vagy egyedül álló emberek, szeretnének egyedül gyermeket? Az megvetendőbb, mint az átlag pár – aki történetesen átlag nő-férfi, de elhanyagoló, vagy bántalmazó vagy az átlagtól radikálisan eltérő nevelési stílust alkalmazó „szülő”? Van átlag? Van normális? Vagy vannak társadalmak ahol valami elfogadottabb, mint más társadalmakban?!

Nem csak a természet, a biológia, kémia dönthet úgy, hogy nem működik valakinél a reprodukció. Érdekes, hogy a „természet adta” meddőséget sokkal hamarabb elfogadják az emberek, mint amikor valaki (szerintem nagy bátorság és önkritika) felvállalja, hogy nem akar gyermeket.


Pszichológiai (választott) meddőség – mert nem érzi magában a szülőt?! Régen is voltak agglegények, vénkisasszonyok, most mintha azt érezném, gúny tárgya, megvetendő, vagy szomorú, ha valaki egyedülálló-, vagy gyermektelen párként szeretne élni, és nem feltétlenül a szülőségben kíván kiteljesedni. (Míg azonos nemű párként „szörnyűség” a szülőség vágyálma …)

Egyébként mekkora teher (teher?! -ha önként mondunk le valamiről? – vagy ők nem lemondásként látják?) folyamatosan felvállalni egy ekkora döntést? Mint mindig, azt hiszem ebben a helyzetben is a valódi nehézség a környezet felé való kommunikáció, önmagunk megértetése másokkal. Nagy higgadtság, erő és önbizalom mások véleményének a tiszteletben tartása, és elfogadása. Főleg, ha a mi véleményünk eltér az átlagtól és az elvárásoktól …

Azt hiszem, az igazán fárasztó dolog a folytonos viszonyítás az egymással való összevetés, méregetés. Neki ez van, neki olyan, az övé más. A viszonyítás lehet, hogy kell a fejlődéshez, a változáshoz?! Hiszen minden így kezdődik, nem? Ez szebb, mint az a másik, ez az új jobb, mint a régi. Az egy jobb, mint az egy sem. A kettő jobb, mint az egy, hogy ne legyen egyedül…

A tervek, az álmok, az idő szalad, és az ember úgy érzi, hogy elérkezett az újabb lépés. Úgy gondolom szerencsés, amikor mindkét fél őszintén és nem az egymás felé vagy a környezet által támasztott elvárások miatt dönt úgy, hogy tesz még egy lépést, egy újabb lépcsőfokot.

(Lépcső!!? Mindenképp fel-vagy le, haladni kell valami felé?? De mi az?? Mi felé tesszük azokat a lépéseket? És nem haladhatunk egy sima úton? Vagy körbe-körbe? Vagy kacskaringós? Alföld vagy Alpok? Vagy egy helyben állunk és helyben járunk?…) Az újabb lépés, fejlődéslélektan, család dinamika … fiatal párból, házaspár, házaspárból szülőpár, a szülőpár egy gyermekből, család két gyermekkel.

Az idő szalad és még fel sem ocsúdtunk a gondtalan diákévek messzeségéből, már alig tudjuk felidézni, milyen volt, amikor még nem a kicsikénk határozta meg a mindennapjainkat. Élesen él bennem az a csend és béke, amikor hazahoztuk az első csodánk. Most meg már itt szaladgál körülöttem és szervezi az életünk.

Az érdekes számomra, és már megint viszonyítok, amikor a kisfiunkat vártuk, nem féltem, nem szorongtam. Az első várandósság, mindig minden rendben. Rengeteget tanultam, olvastam arról, hogy mi lehet, mi történhet, de mindig biztos voltam benne, hogy minden úgy lesz, ahogy elterveztem. Tökéletes pocaklét, tökéletes gyors, könnyű szülés, makk egészséges babó. Teljesült, így is lett. Soha – (egyetlen egyszer egy agyvérzéses nagyon sérült kisfiú láttán néztünk össze a férjemmel, hogy mi lenne, ha nekünk – de ki sem mondtuk – és elhessegettük a gondolatot is.

Megnyugtattuk magunkat és egymást, hogy velünk nem történhet semmi baj, és léptünk tovább.) Amíg kisfiunk nem látta meg a napvilágot nem féltem a szüléstől, tényleg nem, pedig meghallgattam vagy 8 millió szülés történetet… de tudatosan nem foglalkoztam senkivel. Végig biztos voltam (és így lesz most is), hogy minden úgy lesz, ahogy akarom, mindenki nagyon ügyes lesz, mindenki tudja a dolgát, és így is volt.

Szóval, amíg ki nem bújt a gyermekünk, nem érzetem félelmet, akkor ott tudatosult bennem, hogy jesszus, ez mekkora dolog és mennyi minden történhet. Fizikailag, érzelmileg, pszichésen mindenféle szempontból, azt hiszem, amíg ez átfutott rajtam, egy pillanat volt, aztán a kezembe vehettem őt, és ez a félelem elmúlt, és tudtam hogy tényleg minden rendben, és nem történhet semmi baj! Szerencsések vagyunk, és remélem ez az áldás végig, kísér bennünket, bízom benne, hogy továbbra is megérdemeljük.

Most valahogy mégis több aggodalom van bennem, mintha több félelemmel néznék az elkövetkezendők idők elé. Lehet, hogy érzékenyebb lettem, vagy jobban megtapasztaltam az egészség törékenységét?! Na jó, egyenlőre azon izgulok, hogy maszatka teljesen egészséges-e, illetve, hogy bár nagyon messze van még, de hogy fogom a férjem és a kisherceg nélkül kibírni a kórházban. (Persze 2 méterrel a föld felett leszek, mert velem lesz a második csodám! :)) Persze hízelgő lenne a gondolat, hogy ők hogyan fogják nélkülem kibírni, de ők tökéletesen ellesznek …

A tervszerűségemnek és az önbizalmamnak kell táplálni a tudatot, hogy viszonyítás ide vagy oda, minden rendben lesz, mert ugyanúgy várom ezt a csodát is, mint az elsőt, maximum egy kicsit nagyobb rutinnal. Ugyan az az izgalom hétről-hétre … hiszen én is újjá születek, két gyermekes anyuka születik, és nem utolsó sorban a férjem elé is nagy izgalmak várnak, hiszen két gyermekes apuka születik!



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!