Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy minden jól alakul, mindenki egészséges, a pénztárca sem kong, szépül a ház, nyaralás csőre töltve, a kert szép, a gyereket felvették a bölcsibe a következő szemeszterre. A férj picit fáradt és egy kicsit más világban is van, de egy szabad nap elég lenne, és utol lehetne érni.

Semmi front, hormonhatás, mégis fel-feltör egy érzés, nem jön könny, minden szép és jó, mégis olyan fáradtság tör ki, hogy csak zokogna az ember, valami gyomorgörcsszerű, olyan lidokainos torokzsibbadós érzés, ami csak csavar, és hirtelen olyan érzés támad, mint egy kisgyerekben, minden ott van, minden megvan, mégis hiányzik valami, valami kell még, maga se tudja az ermberlánya, mi, de valami biztosan.

Néha a semmi közepén érzem magam, pedig az otthonom minden, csak nem semmi, az egész életem.

Kilenc éve először elmentem állásnézőbe, semmi konkrét, a régi munkahelyem megvan még, nehezen is tudom elképzelni, hogy nem oda megyek vissza, de ez olyan összetett.

„Friss” anyaként a sok érzelemmel nehezen látom magam a szétzilált gyermekvédelemben. Szívesen dolgoznék a szenvedélybeteg, pszichiátria területen felnőttekkel, fiatal felnőttekkel.


Mentem a kiszemelt helyekre, valami oknál fogva azt képzeltem, majd vezetőkkel tudok kommunikálni, odaadni a becses cv-m, de semmi. Mindenhol átvették kedvesen, majd továbbítják.

Az első interjú illúziója a lámpaláz, mintha az ember az „első randijára” menne, mindent igyekszik jól csinálni, a nagy izgalom odalett, az első találkozás, az első benyomás fontosságának érzése, kicsit letörtem.

Ez persze butaság, hiszen fél év múlva lesz aktuális bármi is, most lapítok, mint a bizonyos a fűben, mert az elkövetkezendő két és félhónapban itthon lesznek még a fiúk csak velem.

Az unokatesók hada is bejelentkezett, lassan sorszámot kell osszak, ami nagyon jól esik, mert ez csak azt jelenti, szeretnek itt.

Még hátra van hát a nyár, a bölcsibe szoktatás, és majd csak ezután jöhet a munka kézzelfogható „gondolata”. Én már csak ilyen megfontolt (megszállott) nő vagyok. Beadom jó előre a papírt, hogy le ne maradjak, persze azt sem tudom miről …

Nem tudom megmagyarázni néha mi a baj, boldog vagyok, mégis néha dühöt érzek, félelmet, meg nem értettséget, kiszolgáltatottságot, ok nélküli szomorúságot az élet miatt.

Miért nem lehetünk többet együtt, miért nincs idő sok mindenre, semmire, miért van ez az örökös taposómalom?! És én még el sem kezdtem igazán … Miért nem keressük, találjuk meg többször egymást?!

Ma szabad délelőttöt kaptam, van, aki vigyázzon a kicsire, megleptem a fiúkat ezzel-azzal, még magamnak is jutott egy szép darab, sütizem, készülök a férjemért, a nagyért az oviba … és hát igen, itt ülök és rinyálok, nem hiába a kutya is a jó dolgába veszik meg…



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!