Lehet, hogy az ember azért nem nyugszik meg igazán soha, mert örökké a békét keresi?! A csapból is folyó nézeteket erőszakoló propagandák tömkelege, és a kilátástalanságot sugalló ellen győzködők közül néha oda jut az ember lánya, hogy csak a fene egye meg, szétnéz a saját háza táján. Valószínűleg, ha mindenki csak ott sepregetne és a saját szemétdombján kapirgálna,  sokkal-sokkal könnyebb lenne mindünk élete.

Itthon kezd rendes mederbe kerülni az élet. A nagy megszokta a kicsit, mindenki a saját helyén van, kivéve a kicsit, ő ingázik a saját és a mi ágyunk között. Így mindenki megkapja amire vágyik. Azt hiszem. Már alszunk majdnem annyit, mint 4 éve. 😀

A kirándulási lehetőségek is körvonalazódni látszanak. Van karikás kendő, sima kendő, testvérülés, babakocsi. Ma hivatalosan is megengedte a nagy a kicsinek, hogy a kocsijában aludjon. Nem kis lemondás ez tőle, tartok is, hogy majd visszakéri ő még a saját betmobilját. Most a babakocsiban alszik a kicsi a napsütésben, az ebéd fő, a nagy a műanyag állatkák életét szervezi. Minden idilli. Apa dolgoz, anya ír.

Ír, hogy ne legyen agyhalott és ne kelljen teljesen hivatalosan is demensnek tűnnie egy-egy alkalommal, mikor felnőtt közegben találja magát … Még mindig a fülembe cseng a karrierista szörnyetegekre kiabált mondóka, akik nem támadták le férjeiket a csok hallatán. Így hát van min kattogni szokás szerint…

Én is visszamegyek dolgozni két év múlva. Remélem, lesz hova. Voltam benn a munkahelyemen. Szegények, bánom-e hogy most nem vagyok ott??! Nem. Olyasmiket kell csinálniuk, ami még nem jött ki jogszabályban. Növelték a bürokráciát, több feladat kevesebb kollegára. Talán ennyivel kevesebb lenne a rászoruló és a kiszolgáltatott ember, család, gyerek?! Kötve hiszem, mégis ez van.


Kicsit szomorú lettem, hogy látom, megszakadnak a kollégák, és ahelyett, hogy könnyítenék a munkájukat, megnehezítik, és az életpálya modell is, hát hadd ne menjek bele. Persze tudom, mindenhol így van ez nem csak a szociális szférában.

Megint visszajutottam az alaphoz. Ha közönséges akarnék lenni, azt mondanám, örüljön mindenki, hogy lyuk van a seggén… Ehelyett csak a magam nevében beszélek, azt mondom, örülök, hogy van két egészséges gyerekem, férjem, én magam se a betegágyat nyomom. Van hol laknunk, van mit ennünk, és azt hiszem, ez elég is kell legyen.

Vajon akarok-e lapot húzni 19-re? Akár karrier, akár házbővítés, akár család ügyben? Nem tudom, még szerencse, hogy nem most kell döntést hoznom, és ami még fontos, nem csak a saját érdekemben. Megértem a nőket, akik a korukat figyelembe véve, az affinitásukat is számon tartva nem ugranak bele csak úgy minden hangzatos „lehetőségbe” csak mert.

Én azon szerencsések közzé tartozom, akik olyan hivatással rendelkeznek, hogy ráérnek karriert építeni és szénné égetni testüket-lelküket 35 éves koruk után is. Azon szerencsések közé tartozom, aki a stabil párkapcsolattal már 28 évesen oda jutott, hogy vállalhatott gyereket, mert volt hova és miből. Igen, baromi nagy ész kell hozzá, hogy kitalálja valaki, kell pénz a gyerekhez, és nem feltétlenül üres kifogás a hova miből kérdéssor…

Csak remélhetem, hogy sokan vannak még, akiknek már csak azon kell gondolkozni, húzzanak-e még egy lapot…



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!