Elérkezett végre a várva várt 12. hét. Túl az ultrahang vizsgálaton, elégedett, nyugodt, boldogság. Maszatka egészséges, mindene meg van és megfelelő méretű! Persze teljes bizonyosságot csak akkor szerzünk, ha novemberben magunkhoz ölelhetjük, de hiszem, hogy minden rendben lesz!

Most már minden eddigi szorongás és aggodalom tovaszállhat, elengedtem, és nincs több önvád a fogröntgen és az „indokolatlan” cickafark teázás miatt. Maszatka máris sok mindenre megtanított, ügyes…

A türelem nagy erény. A nagy várakozásban ahelyett, hogy befelé figyeltem volna, elsiklottam a lényeg felett: ő már itt volt, én meg annyira vártam, hogy észre sem vettem. Mindegy most már, mindegy, levonom a tanulságot, újra. Persze nem ez az első eset, hogy a nagy sietségben ahelyett, hogy türelmesen várnék és figyelnék, előre rohanok. Nem baj, mindig tanul az ember.

Másrészt olyan nehéz ez az egész, az ember szeretne valamit, főleg ha nő és gyereket… Dolgoznak a hormonok, ott az elvárás magunk felé, a párunktól, a környezetünktől, és az ember azt sem tudja, hová kapjon. Nyomják és nyomjuk a saját agyunkat, hogy ha máris azonnal nem sikerül, biztos valami baj van, biztos nem működik valami, biztos van valami oka.

Az ember megy előre, már nem is lát, hónapról hónapra csak járatja az agyát és a szívét. A szegény férj a végén tenyészbikának érzi magát, a nő meg terméketlen kéregnek. Mindegy, hogy 2-3 hónap, 4-5 év vagy közte valamennyi idő „nem volt elég” a csoda bekövetkeztére, egyszerűen generálódnak a problémák és távolodik a boldogság.


Nem tudom létezik-e a biológiai óra, és minden ember így van-e ezzel, de ha egyszer bekattan ez a gyerek téma, mindenki meg kell, hogy őrüljön? Biztosan belénk lett kódolva, elvégre kell valami, hogy ne haljon ki az emberiség.

Amúgy meg itt van a net, az mindent tud, a ciklusról percre pontosan kikalkulál mindent és mindenkit. Az ember beüti a megfelelő számokat, hogy na majd akkor, és ha nem sikerül, akkor meg jön a hiszti, hogy miért nem mindenki egyformán működik. Persze ott van mellé írva: egyénenként eltérő minden. Mindenki más, és nincs általánosság, hogy mindenki a 14. napon, 14:00 kor fog ovulálni és ha nem, tuti selejt vagy! 😀

Értem én, kell a kapaszkodó, mindenkinek kell valami támasz, hogy mi hogyan működik, és minek mi az oka.
Másrészt ez olyan szomorú, hogy ha valami nem jó vagy nem működik, megint hasonlítunk, futunk a fórumra, kinek mikor miért nem ment, jött, ki, be, mióta és mi lesz, mit kell szedni, enni, inni, melyik orvos csodatévő, melyik kórház és amúgy megy a drukk…

Nem akarok cinikus lenni, én is olvastam, írtam, kérdeztem, néztem ilyen fórumokat. Úgy gondolom, az ember alapvetően ilyen, kell tudnia, hogy létezik másik ember, akinek jobb vagy rosszabb. Megnyugtat, hogy van hova tartozz, „kell ez a fajta közösségi erő, ami összeköt”.

Az akarás és a kétségbe esés, ami „segít”, hogy ne halljuk meg saját magunkat, hogy nyugalom, várj, ne agyalj, türelem!!! Társas lények vagyunk, szükségünk van a megerősítésre, csak ezzel kapcsolatban is az az érzésem, hogy már itt sincs sokszor arany közép, hogy túlságosan virtuálissá váltunk, hogy mindig van fontosabb, például mások véleménye.

Elvesztjük a lényeget, a két ember közti boldog harmóniát, aminek a jutalma, gyümölcse a csoda, a kisbaba, aki minket választ. Sokszor beleesünk ebbe a hibába, idegenekkel a virtuális álarcunkkal sokkal nyíltabban és hamarabb megtudjuk vitatni, beszélni, mi történik bennünk, velünk, mint azokkal, akik kézzel foghatóak és velünk élnek. Sokkal könnyebb, talán mert kevésbé ítéltetünk, egy idegen valószínűleg nem vágja a keserű valóságot az arcunkba. Persze vannak megmondó emberek (Én nem, én csak feltételezek! 🙂 )

Az igazi emberek, akikkel együtt szeretnénk valamit, azok mindent látnak és vélik, hogy tudnak mindent. Rólunk, magukról, a saját érzéseikről, a miénkről, a kapcsolatunkról. Könnyebb egy fórumon kitárulkozni, mert ha reagálnak ránk, ott a monitor, a gép, kikapcsolom és el sem olvasom végig, ha nem tetszik. Míg ha a valóságban jövünk rá, hogy miért nem működik valami, az sokkal nehezebb… Magunkat és a társunkat nem tudjuk csak úgy kikapcsolni, ha nem jön a gyerek, ha már itt van, de nem olyan, mint akartuk, ha nő a szakadék, és már kedve sincs az embernek bővíteni vagy felújítani a hidat egymás felé.

Olyan bonyolult ez, az ember azt gondolja, minden csodálatos, ha elérjük, amit akarunk, és így is van, ha fenn tudjuk tartani azt a körülményt, ami továbbra is csodálatossá tette az életünket. Lehet, hogy fáradságos, és az emberek kimerülnek a tengernyi elvárásban. Akár apa, akár anya, akár nő, akár férfi. Annyi felé kell megfelelni, hogy a végén felőrlődünk a mókus kerékben, és a csoda teher lesz az élet pedig nehéz.

A szerelem, a szenvedély, a szeretet, a megbecsülés és a kölcsönös tisztelet üres frázissá válik, ha nem vigyázunk. A nagy rohanásban, kapkodásban elmarad a lényeg. Miért szerettünk egymásba, miért vártuk a csodát, és miért csak a feladatokat látjuk már?

Ez a legnehezebb, azt hiszem, várni, türelmesnek lenni. Türelmesen elfogadni, hogy nem lehetünk mindig mindenben toppon. Nem lehet mindig mindennek megfelelni. Megpróbálhatjuk, kell is, hiszen csak így van értelme, de tudjunk már megbocsátani magunknak és a másiknak, ha nem sikerül azonnal.

Lássuk már magunkban és a másikban is a lényeget. Azért gürizik a melóhelyen, hogy mindenünk meglegyen, a családnak, a másik meg azért feszül be, mert nem 5.0-s menyecske a ház, amúgy meg szalad, és nem arra vágynak az egész nap fáradalmai után, hogy egymásnak essenek, és még lelkizzenek is.

Haragudhatunk, hogy mindenki csak arra vágyik, hogy 10 percre csak nézzen ki a fejéből, de van értelme? Be kell látni, hogy periodikusság van, a turbékoló időszakban előre is turbékoltunk, hogy amikor egymásra nincs idő, mert az a legnagyobb probléma, hogy hol a tornacipő, és a gyerek egész éjszaka hányt, akkor a nézésből is tudjuk, menj aludni, mert te holnap dolgozol. Aztán amikor üres a fészek, ne egy 20 évvel idősebb vadidegent találj, mert vele nem biztos, hogy megint akarsz turbékolni.

Úgy érzem, itt is a harmóniára kell törekedni, mindenre jusson idő, de legyünk rugalmasak, és bízzunk saját magunkban és a másikban, hogy még ha nehezebb is az út, mint a legelején, mindig jön egy könnyebb szakasz.






Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!