Várandósság és a szülés után: érzések, kavargó gondolatok – Dóri naplója

Várandósság. Lehet a legszebb időszak egy nő életében. Kilenc hónapig tartó várakozás, vágyakozás, félelem, aggódás, öröm, büszkeség…

Amikor megtudtam, hogy babát várok, boldog voltam, talán nem is centikkel, hanem inkább méterekkel a föld felett. Tervezgettem, készülődtem, egyelőre még csak gondolatban, színezgettem a képeket. Nézegettem a nem létező pocakomat a tükörben, vártam a még korai hullámzást. Egy egész hétig. Aztán a földre zuhantam.

A diagnózis méhnyakrák volt, derült égből villámcsapás, évente végzett szűrések mellett és ellenére. Erről itt írtam.

A terhességem első három hónapja úgy telt, hogy nem mertem örülni. Nem mertem beleélni magam, nem mertem tervezgetni. Elvették tőlem. Ráadásul talán szerencsém is volt, nekem nem voltak tüneteim, semmi. Amikor bementem a műtétre, még az orvosok is azzal „biztattak”, hogy lehet még másik gyermekem, ez a baba úgysem marad meg. Nem akartam hallani. Már szerettem Őt.

Hogy milyen egy műtét várandósság alatt, ami veszélyezteti a babát közvetlenül, arról itt írtam.


A műtét után még vártunk egy hetet, aztán örülni kezdtünk. Megmaradt a csöpp. Erős kicsi emberke! Újra tervezgettünk, óvatosan, halkan, de reménykedve. Minden orvosi utasítást szigorúan betartottunk, nem akartunk kockáztatni. Minden görcsre, keményedésre vízszintbe vágtam magam, ha épp nem feküdtem amúgy is.

Épp Forma1-et néztünk, amikor éreztem, mozog. Felnevettem. Lélegzetvisszafojtva vártam a következőt. Alig vártam, hogy kívülről is érezhető legyen, hogy apának is jusson öröm. Ő egyébként nagyon édes volt, beszélt a pocakomnak, és amikor a kicsi már nagyobb volt, reagált is rá: apa általában kapott egy állast. 🙂

Várandósság és a szülés után: érzések, kavargó gondolatok

A fekvéstől, folyamatos vizsgálatoktól eltekintve a várandósság maga egy gyönyörű időszak volt. Tény, hogy nem sétálgattam büszkén az utcán, nem vettem csini ruhákat, de otthon azért nézegettem a domborodó pocakomat a tükörben. Szerettem várandós lenni.

Amikor sikerült bezárkóznunk a világunkba, meghitt volt, bensőséges. Mosolyogtató. Teszteltem, mit szeret, mit nem. Imádta a narancslét, és nekem nem is égett a gyomrom tőle. Tényleg, egész végéig nekem az alapproblémán túl semmi bajom sem volt. Élveztem, hogy apa „csajoknak” szólít, hogy óv, gondoskodik, és szereti a csöppséget.

És belül nagyon büszke voltam. Nem magamra, a kicsire a pocakomban. Hiszen milyen erős! Mennyire akar élni! Készül hozzánk, és mi nagyon várjuk őt.

Megmentette az életemet. Nem tudom, persze nem is akarom elfelejteni. Ahányszor ránézek, eltölt a hála. Egyrészt emiatt, másrészt csak azért, mert él, létezik, és hozzánk tartozik. Hálás vagyok, hogy én lehetek az édesanyja.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!