Szülés előtti utolsó hetek – kórházban lakni egy másik élet

Előzmény itt.

Hát hetekkel a szülés előtt ismét kórházban voltam. Az előző napos idegeskedés, rohanás, aggódás, és a szülőszobai éjszaka után kellőképpen hulla voltam. Másnap reggel ismételt vérvétel, gyógyszerek, infúzió, ctg. A ctg eredménye megint nem volt számukra kielégítő. A professzori nagyviziten úgy döntöttek, hogy azonnal szülőszoba, ismét.

Mire a professzor leért oda is vizitelni, én már feküdtem, ismét a „csoportosban”, hallgattam a szülő nőket, hallgattam a kisbabákat, de nem láttam semmit, elfüggönyöztek. Rutintalan voltam még, sem könyvet, sem telefont nem vittem magammal.

A ctg görbéje ismét nem volt elég görbe. Vagy nem volt középvonala. Vagy valami más. Sokáig nem tudtam meg, mitől is jó egy ctg. Azt hiszem, ez is orvos függő, hogy ki volt éppen ügyeletben. Ha bevállalósabb orvos, akkor a kevésbé hullámos is jónak számított. Másnak a hegyes-völgyes sem tetszett.

Transzfúzió – választott vért kapok

Mindenesetre a profnak nem tetszett a szülőszobai görbém sem, azonnali műtétet kért. Szerencsémre egy határozott főorvos volt ügyeletben, aki szembe mert szállni vele. A kezébe nyomta a reggeli vérvétel eredményét, és a műtét előtt transzfúziót javasolt. Kellőképpen megrémültem, amikor a professzor a fejét kezdte ingatni, és sürgősséggel azonnal vért rendeltetett.


Persze nekem senki sem mondott semmit. Aztán a vizit végén odajött a főorvos, és elmagyarázta. Kemény volt, de normális. Nem bájolgott, nem vigasztalt, tényeket közölt emberi nyelven, érthetően. Kiderült, hogy a hemoglobinszintem a béka popsija alatt van, annyira alacsony, hogy egy esetleges műtétnél a babát ugyan megmentenék, de én ott maradnék a műtőasztalon. Ő fogalmazott így.

Nem értettem. Gyakorlatilag kéthetente vettek vért egész terhességem alatt. Két hét alatt csökkenhetett le ennyire?! Szerinte nem, csak nem foglalkoztak vele normálisan, amíg egészségesnek hittek. Mármint a másik kórházban, az előző orvosom. Aki a baba értékeit is szépen elszámolta. Remek, gondoltam.

Telefon a ház urának, lehet, hogy másnap meglesz a csöppség. Á, nem lett ideges! Miután úgyis műtét lesz, leszedtek a ctg-ről, ne foglaljam az ágyat 🙂 , és felküldtek a szobába, hogy várjam szépen a vért. Addig még infúzió, meg akármilyen gyógyszerek.

Mire a vér megérkezett, este lett. Választott vért kaptam, nem csupán a vércsoportomnak megfelelőt. Ez ilyenkor tovább tart, mert külön vesznek hozzá vért, aztán meghatározzák vércsoportot, ellenanyagszűrés, illetve –azonosítás következik, majd laboratóriumi keresztpróba alapján személyre szólóan kiválasztják a kompatibilis vérkészítményt, ellenőrzik, majd amikor a kórházba meghozzák, ismét ellenőrzik, mielőtt beadnák.

Nagyon alaposnak tűnt az egész, és az orvos értelmesen el is mondta, végső soron teljes nyugalommal vártam. Elmondta a kockázatait is, és hogy pont ezért lett választott a vér. Éjjel egykor kötötték be végül. Három egységet kaptam, az új zacsinál mindig ott volt az első percekben a nővéren kívül a főorvos is.

Figyeltek, kérdezgettek, tényleg nagyon alaposak voltak, és biztonságban éreztem magam. Másnap reggel újabb vérvétel. Vicces kezdett lenni, pedig nem volt az. Az értékek végre megközelítették a normálisat. Még nem volt minden ok, de ha műtétre kerülne a sor, életben maradnék – mondták.

A szülés előtti utolsó három hét “egyben”

A következő hetek a ctg és vérvételek jegyében teltek. Mindennap két ctg-t kellett csinálni, és általában egyet a szülőszobán is. 🙂 Apa minden nap indult, hogy meglesz a csöpp. Sosem tudtuk, hogy mire is számítsunk. Ha nem tetszett nekik a ctg görbéje, adtak cukros teát, csokit, kapuccsinót, kólát, vagy a szülőszobán cukros infúziót. Egy terhességi cukrosnak, aki diétán van….

Szóval, ha azért eszem csokit, mert finom, szeretem és megkívántam, akkor veszélybe sodrom vele a gyermekem, milyen anya az ilyen… Ha azért eszem, hogy tetsszen nekik a görbe, akkor csak felserkentem a kicsit. Ki a fene érti ezt?!

Minden másnap vettek vért, vizeletet. Megcsinálták a cukorprofilt, átállították a diétámat egy másikra, de ugyanúgy szénhidrát- és sómenteset kaptam. Hetente csináltak biometriát, és flowmetriát, ami együtt a bioflow. A magzatvíz mennyisége hétről hétre csökkent. A második héten már a normális mennyiség fele alatt jártunk. A méhlepény viszont még működött, az áramlás kielégítő volt. Ki akarták várni a 38. hetet legalább.

A következő héten viszont a magzatvíz mennyisége drasztikusan lecsökkent. Bár a méhlepény még mindig működött, az orvos szó nélkül feltelefonált az osztályra, hogy hívják az altatóorvost, és készítsenek fel. Másnap műtét. Hozzám nem szólt egy szót sem, csak a kezembe nyomta a papírt, és elküldött.

Mire az osztályra értem már potyogtak a könnyeim. Nem is attól, hogy másnap műtét, inkább az embertelen stílusától, hogy egy normális, sőt, semmilyen szava sem volt hozzám. Őt mindenki utálta a kismamák közül, és nem véletlenül. Csak a saját fizetős betegeihez szólt…

Dóri naplója: Szülés előtti utolsó hetek - kórházban lakni egy másik élet

Kórházban lakni egy másik élet

Nekem csak három hét volt a kórház a szülés előtt. Én még a szerencsések közé tartozom. Többen hónapokat feküdtek bent, és csak néhányukat engedték haza hétvégére, „kimenőre”, saját felelősségre. Mondjuk, kimenőt én sem kaptam. Csak azok mehettek, akiknél minimális volt a szülés megindulásának esélye, és ha meg is indul, akkor is van lehetőségük hamar beérni.

Néhányan teljesen beköltöztek, mikró, tv, laptop. Én csak a telefonom rádióját hallgattam, és könyveket kértem. Mintha könyvtárból hozták volna, amit kiolvastam, hazaküldtem, és másnap jött az új. 🙂 Utáltuk a részleteket, hogy reggel ötkor jönnek vérnyomást mérni, aztán fél hatkor infúziót bekötni. Miért nem lehetett egyszerre? Aki a szobából nem kapott infúziót, az is felébredt. Rá fél órára a takarítónő zörgött, újabb fél óra múlva reggeli, majd vizit. Aztán vérvétel, és már kellett is csinálni a ctg-t.




Elég mozgalmasak voltak a délelőttök. Vizsgák is zajlottak, és rajtunk gyakoroltak. Akiknek a legtöbb bajuk volt, azokat osztották be vizsgaalanynak. Én is többször voltam. 🙂 Egy idő után pontosan tudtam, hogy kell felkészíteni magamból a vizsgázót, hogy milyen apróságok lehetnek neki fontosak, amiket elmondhatok, felhívhatom rájuk a figyelmét. Aztán megbeszéltük a „bandával”. Bandázunk, így hívtuk. Klikkeskedtünk. Együtt ettünk, mentünk kávéért, vérvételre.

Kórházban lakni – egy másik élet. Aki nem éli át, nem is értheti. Aki viszont bent van, szinte nem is tud a külvilágról, még akkor sem, ha naponta látogatják, mint engem, gyakorlatilag mindent elmesélnek, és a telefonkapcsolat is folyamatos. Mintha búra alatt lettünk volna. Nem számított más, mint hogy ki szült meg, kin milyen vizsgálatot végeztek, kinek milyen lett a ctg-je, melyik géppel csinálta, melyik nővér, orvos mit mondott, kinek mit szóltak be éppen, mivel bántották meg…

Ezerszer megbeszéltük a kórelőzményeket, a veszélyeket, orvosi szakzsargonban beszéltünk, és elvártuk, hogy aki látogatóba jön, mindent értsen magyarázat nélkül, hallgassa meg ugyanazokat a történeteket ezredszer is, és értse meg, vegye figyelembe, hogy nekünk milyen rossz. Azt, hogy kint milyen lehet, hogy mennyit aggódnak értünk, idegeskednek az általunk kint hagyott problémák, megoldandó feladatok miatt, mi nem értettük. Nem számított, fel sem fogtuk.

Persze, az agyunk tudta. Csak nem éreztük át. Hiszen mi voltunk kórházban, minket szurkáltak, kínoztak. Minden „kintinek” térdre kellett borulni az anyai áldozatunk előtt. Aztán amikor magunkra maradtunk, és a családra terelődött a szó, elmagyaráztuk egymásnak. Ezekben a fél órákban értettük, láttuk, tudtuk. Csak szegény szeretteink nem tudták meg, hogy tudjuk, érezzük, értékeljük.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!