Műtét terhesen – előkészületektől az intenzívig

Előzmény itt.

A műtét előtti napon kellett találkoznom az aneszteziológussal. Időpontra mentünk, mégis várni kellett vagy egy órát. Nagy pocakos nőkkel vártam együtt, akik programozott császárra jöttek, és a ruhácskákról, kiságyról, egyebekről csevegtek. Kemény volt hallgatni remegő gyomorral, aggódva, hogy mi eljutunk-e idáig. Egy műtét terhesen, akármekkora is legyen, nem vicces.

Az aneszteziológus nem volt kedves. A papírokat böngészve fogta a fejét, és csóválta. Ennyi elég is volt, megrémültem. Keményen rám nézett, és leszúrt, hogy miért most jövök, meg kellett volna műttetnem magam három héttel korábban. Tehát a kilencediken…

Ki dönt a műtét időpontjáról? A beteg vagy az orvos?

Meg kellett volna műttetnem magam??! Hát én döntök ebben?! Nem én döntöttem. Én ott voltam a 9. héten, de hazaküldtek. Hát akkor viszont vegyem tudomásul, ebből nem lesz altatás, csak epidurális érzéstelenítés. Elhűlve néztem rá, mert nem erre számítottam, de még szóhoz sem jutottam, ő már felcsattant, hogy a baba kellene, hogy az első legyen a számomra, nem az én kényelmem, és ne nézzek így, nem fogok belehalni.

Megnyugtatásnak tökéletes volt. Emberségből, empátiából csillagos ötös. (Ja, nem!) Bent még tartottam magam, de mire kijöttem, már könnyes volt a szemem.


Kórházi betegfelvétel a várandós osztályon

Amikor végre eljött a nap, remegő lábakkal mentem fel a kórház lépcsőjén. Rengetegen voltak. Fogalmam sem volt, hová is kellene menni, kit kérdezzek, mihez kezdjek. Sírásra görbült a szám, amikor a férjem átvette az irányítást, és intézkedett. Végre sorra kerültem a betegfelvételen. Szorongattam a papírhalmazomat, nyeltem a könnyeimet, és igyekeztem nagyon felnőttnek látszani. Azt hiszem, nem sikerült valami jól.

Az ügyeletes orvos első kérdése az volt, hogy miért a betöltött 12. héten jövök abortuszra? Nem jutottam szóhoz, csak mutattam a papírt, ami az orra előtt volt, hogy miért is jöttem. Nem akartam előtte sírni. Eltelt kb egy óra, mire végeztem, és indulhattam felfelé egy szobába. Épp járvány miatti látogatási tilalom volt, tehát a férjem nem jöhetett fel velem. Sebaj, nagylány vagyok már.

A szobában ismét három nagy pocakos nő fogadott. Az első gondolatom az volt, hogy vajon nekem lesz-e ekkora pocakom. Először nem is értették, miért vagyok én ott. A terhes osztályon, akinek még pocakja sincs? A folyosón egy lány meg is kérdezte, hogy hová tettem a hasam?

Rémes volt. Nem akartam elmondani. De valamit muszáj volt felelni. Akkor még nem tudtam, hogy a kórházban a nők mindent megbeszélnek a legkisebb részletekig. Nem akartam tudomásul venni, hogy miért vagyok ott. Túl közel volt már, nem akartam belegondolni, hogy mi lehet a következmény.

Délután jártam az intenzíven, egy utolsó ekg miatt. Nem volt szívderítő, de különösebben rossz sem.

A borotválás kötelező műtét előtt

Este bejött egy nővér a szobába egy műanyag tálkával és borotvával a kezében. Abbahagytuk a beszélgetést, mire szólt, hogy ugye tudom, hogy ő most meg fog borotválni. Nem kaptam hirtelen levegőt. Ott, a szobában, a többiek előtt, az ágyban? Szerencsére megértette, egyszerre voltam rémült, és kellett vihognom.

Kért, hogy menjek ki, de ezt megúszhattam volna, ha előtte epiláltatok. Aha. Hát én epiláltattam a 9. hétre. A 12-re egyszerűen még nem lehetett. 🙁 Ez valahol vicces, és mégsem volt az. Utólag mosolygok, hogy milyen arcot vághattam.

A lányok szerencsére kedvesek voltak, és tulajdonképpen jól esett, hogy végre kibeszélhettem magamból a félelmeimet. Ők megértették, hiszen nem véletlenül feküdtek bent ők sem. A következő reggelen műtöttek. Nagyon féltem. Féltem az érzéstelenítéstől, féltettem a csöppöt a pocakomban.

Elém jött a műtősfiú, és együtt lesétáltunk a műtő elé. Kicsit várni kellett, a műtős többször csengetett, mire beengedtek minket. Vártunk hát a folyosón a „benti” és ambuláns betegek között, rajtam az egy szál kórházi, elöl kötős hálóing. Nem vihettem a köntösömet, mert nincs hová tenni. Kezdtem aggódni a zokni és a papucs miatt. Szégyelltem magam, pedig nem volt okom rá.

Bent volt egy folyosó-szerű, fala üvegből, mögötte műtők. Engem valahová a végére vittek. Még csak az altatóorvos volt bent egy nővérrel. Ez az anesztes nem az volt, akivel beszéltem, szerencsére. Nagyon kedves, kicsi szőke nő volt. Látta, hogy félek, és nyugtatgatott, hogy nem fog fájni, és nem fog mellé szúrni. 🙂 Igyekeztem mosolyogni.

Műtét terhesen - előkészületektől az intenzívig

Előkészületek

Vérnyomásmérés, branül a bal kézfejembe, infúzió bekötése, fiziológiás sóoldat, nyugtató, kérdéshalmaz: mire vagyok allergiás, milyen betegségeim vannak, szívem különösen érdekes, altattak-e már és kaptam-e már gerinc mellé érzéstelenítést. Kiderült, hogy spinált fogok kapni…

Szépen felelgettem, legalább terelte a gondolataimat. Örültem, hogy egyelőre nem az előttem álló negyedórára gondolok. Közben kaptam fáslit és zöld „csomagolást” a lábamra, szerencsére a zokni alatta maradhatott, csak nem volt szabad említeni. 🙂 Úgysem látszott.

A spinál

Kezdődött a tortúra. Hálóinget kössem ki, le a fenekem mellé, lazítani kell, hátat görbén tartani, fejet lehajtani, behúzni. Hideg volt, nagyon fáztam, és egyébként is remegtem már. Már az sem tetszett, hogy ne vigyem a köntöst, mert nincs hová tenni, de hogy most vegyem le a hálóinget is, hát… Azt hittem elég lesz felhúzni. Viccesen nézhettem ki, a fenekemnél összegyűrve a hálóing, a lábamon zokni, fásli, és a zöld csomagolás. Ezenkívül csak drótokkal és infúziós csövekkel voltam felöltöztetve.




A fertőtlenítő hidege nyugtatólag hatott rám, mindjárt túl leszek legalább a szúráson. Nem mintha magától a szúrástól félnék, sem a vérvétel, sem injekció nem zavar. De hogy a gerincem közelében matatnak egy tűvel, az idegesített. Végül is sosem lehet tudni. Az asszisztens segített, miközben az orvos szúrt. Fogta a vállam, beszélt hozzám. Szép narancsszínű lett a hátam közepe (nem csak a közepe).

Közben jöttek-mentek az emberek, nem volt szemeteszsák, ebből volt perpatvar. Végül is csupa mindennapi dolog, de zavart, hogy ilyesmit kell hallgatnom, és a velem foglalkozó asszisztensnek felelnie is kell, ahelyett, hogy rám koncentrálnának. Problémamentes volt az érzéstelenítés, folyamatosan figyelték az értékeket a gépeken, kérdezgették, jól vagyok-e, és csipkedtek, hogy hol tart a zsibbadás.

Amikor már a fenekem is elzsibbadt, szóltak, hogy most kell lefeküdni, és hívták az orvost, hogy készen állunk. Mikor megjött, még ültem. Nem túl szép látvány még egy tökéletes testű nő sem ilyen pózban, hát én meg közel sem vagyok tökéletes. Púpos(an tarott) hát, terpesztett lábak közé beejtett kéz, sápadt arc, az itt-ott türemkedő és lógó alkatrészek… Brrrrrrr.

Egy műtét terhesen, ahogy velem történt

Szólt, hogy fektessenek le, és nekilátnak. Nem tűnt egyszerűnek a lefekvés, de segítettek. Beigazgatták a lábaimat, a karjaimat, fejemet, kérdezték, kényelmes-e. A műtéti póz elég rémes, de szokványos érzésnek mondható. Fenék megemelve, lábak (lehetetlennek tűnő) terpeszben leszíjazva, egyik kéz oldalra nyújtva és szíjazva, a másik a test mellé.

Borzasztóan zavarban voltam, és szégyelltem magam, ezt közöltem is az asszisztenssel. Mondta ugyan, hogy nem kell, mert láttak ők már ilyet, stb. Hát persze, ők láttak már ilyet, de engem még nem látott senki így. Másnak én is azt mondtam volna, hogy ne is törődjön vele, túl lesz rajta hamar, az orvosok és a személyzet nem ezzel van elfoglalva, de attól még az kellemetlen, ciki és nagyon zavaró.

Az asztal hideg volt, a műtőben kb. 15 fok, én gyakorlatilag meztelen voltam, a hátamon a spinál miatt, a mellemen az ott lévő kötők és az oda felhelyezett érzékelők miatt. Kértem, hogy takarjanak be, de a „drótok” miatt nem tették.

Az orvos épp fertőtlenítővel kent le, amikor megjelent még 7! medikus. Róluk nem volt szó, a lehetőségét sem említette senki. Persze, nem szokványos egy ilyen műtét terhesen, na de akkor is. Kiterítve, lekötözve, gyakorlatilag pucéran, idegen pasik bámulnak a lábam közé. Azt hittem, mindenestől fogok elsüllyedni. Azért legalább szólhattak volna előre. Bár akkor meg még ezen is stresszeltem volna, de így meg egyenesen sokkolt, ahogy szépen körbeálltak, bámultak, és közben még a szemembe is néztek.

Az orvos felemelt egy nagy szerszámot, és akkor kértem egy paravánt. Ezt már nem bírtam volna. Bár azt hiszem, maguktól kellett volna eltakarniuk, csak valamiért elfelejtették. Az altatóorvos észbe kapott, kaptam egy függönyfélét, és beszéltetni kezdett, hogy elterelje a figyelmemet. Némi húzgálást éreztem, fájdalmat semmit, a beszélgetésből nem sokat hallottam, nem is akartam figyelni. Viszont a negyedórásnak belőtt műtét gyanúsan hosszúnak tetszett.

Mire szóltak, hogy készen vagyunk, másfél óra telt el. Az orvos annyit mondott, hogy majd bejön hozzám, vihetnek az intenzívre. Jött a műtősfiú, a hasamra tette a papucsomat. Itt nem egészen értettem, ha a papucsomról nem feledkeztek el, és a hasamra lehetett tenni, miért nem ment ez a köntössel? Beállt a lábam közé, ahogy voltam pucéran, és elkezdett tolni.

És persze megint tudom, hogy látott már ilyet, és nem érdekli, de nagyon szégyelltem magam, hogy van ember, aki így lát. Pucéran, a hasamon egy papucs, odavetve a kórházi hálóing, térdig zöldben, és narancssárgán hastól combközépig. Tuti nincs is nőjük, ilyen látványok után…

Eljutottam egy folyosón át (ahol mászkáltak, igaz, dolgozók, pl. takarítónő) az intenzív osztályra, ahol elhelyezett egy ágyban.
Végre.


Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!