Kisbabát szeretnék – Dóri naplója

Sosem volt kérdés, hogy egyszer majd kisbabát szeretnék, de mindig a távoli jövőben képzeltem el. Úgy gondoltam, kell hozzá mindenekelőtt egy megfelelő apajelölt. Hogy az milyen? Ember. Emberséges ember. Olyan, akire mindig lehet számítani. Nem akartam semmiképpen, hogy a gyermekemnek rá kelljen döbbennie, hogy az apja nem megbízható. Nekem ilyen apa jutott, és néha nehéz volt elfogadni a tényeket.

Olyan apát álmodtam neki, akinek a gyermeke mindig, minden körülmények között az első. Aki, ha fáradtan hazaér a munkából, gyermeke mosolyától „életre kel”.

A szükséges “dolgok”

Kellenek még megfelelő körülmények. Na, nem kacsalábon forgó palota, de egy normális lakás, vagy ház, ahol megfelelő számú szoba van, normális méretű konyhával, és szerencsés esetben egy kerttel. Egy autó sem árt, ha van, bár lehet boldogulni nélküle, de mégiscsak könnyebb vele.

Kell még egészség. Ebben sosem volt hiba, nem is aggódtam miatta.

És a legfontosabb: úgy gondoltam, mindennél jobban akarnom kell. Legbelül. Amikor már nem csak „túléljük valahogy”, és „nem tragédia”, ha teherbe esem, hanem kisbabát szeretnék, mert egyszerűen KELL.


Nagyon sokáig megvoltak a megfelelő körülmények, ellenben apajelölttel nem rendelkeztem. „Párom” volt ugyan, de a kettő nem ugyanaz. Sosem akartam tőle gyermeket. Már azt hittem, én sosem fogok „révbe érni”, amikor az akkori párom bejelentette, hogy már nem engem akar párjául.

Megismerkedtem a férjemmel, és tudtam (de lehet, hogy csak reméltem). Ő a megfelelő apajelölt. Minden szava, mozdulata, tette azt súgta nekem, hogy őrá rábízhatom az életem, és a leendő gyermekemét is. Viszonylag hamar eldöntöttük, hogy jöhet a kicsi, ha akar.

Még nem akartam mindenáron, de nagyon jó volt belegondolni, hogy egyszer majd egy csöpp emberkét a karunkban tartunk. Nem próbálkoztunk komolyan, csak hagytuk megtörténni a dolgokat. A lelkem legmélyén azt szerettem volna, ha a gyermek nem tudatos cselekedet „eredménye”, hanem a szerelmünké.

Apa, terhesek vagyunk!

Nagyjából fél év telt el, mire teherbe estem. Az utolsó két-három hónapban mindig azt hittem, na, most már ketten vagyok. 🙂 Azt hiszem, itt már akartam. Akartam az érzést, vártam, hogy milyen lesz. Akartam a férjem szemében látni, hogy mit vált ki belőle a tudat: apa lesz. Vágytam az új élet csodájára, ami a szerelmünkből fogan, és az én testemben növekszik.

Megkértem, hozzon nekem egy tesztet. Nem gondoltam komolyan, hogy na, most akkor terhes vagyok, csak reméltem, és figyeltem a határainkat. Mit reagálunk, ha belegondolunk, mit is érzünk. Persze lehetetlen feladat volt. 🙂

Amikor kezembe kaptam a tesztet, nem is tudtam hirtelen, mit csináljak. Úgy értem, persze ismertem a működését, meg hogy mit is kell csinálni, de nem voltam benne biztos, hogy ott és akkor akarom tudni, ha csak egy csíkom van. Próbáltam magam meggyőzni, hogy jobb reggel megcsinálni, biztosabb eredményt ad, de tudtam, hogy csak az időt akarom húzni.

Akkor döbbentem rá, hogy akarom. AKAROM. Döntöttem, megcsinálom. Pirultam, meg vihogtam is talán, mert eléggé zavarban voltam. Hiszen a férjem tudta, pontosan tudta, mire készülök, mire várunk néhány percig. Meg az is zavart, hogy tudja, hogyan is működik a teszt. Elég prűd vagyok. 🙂

Nem mertem kimenni, amíg meg nem jelentek a csíkok. Ez csak néhány rövid perc, de nagyon hosszúnak tűnt, és nem csak nekem. Amikor végre megláttam, hogy két csíkom van, nem hittem el. Forgattam a tesztet, és minden irányból megnéztem, hogy tényleg kettő, vagy csak kettőt látok. Aztán kiléptem, és a férjem kezébe nyomtam.

Vártam. Hogy mit érez, hogy mire gondol, hogy mi lesz az első szava. Akartam, hogy örüljön, hogy akarja úgy, mint én. Hogy boldog legyen a tudattól, hogy apa lesz. És hogy boldog legyen a tudattól, hogy én leszek a gyermeke anyja. Én, és nem más. Ez is fontos.

Nem mertem még elhinni. A teszt gyakorlatilag biztos, de nekem kellett az orvosi megerősítés is. Mentünk hát rögtön, de előtte még volt egy kis elintéznivalónk. Arra emlékszem, hogy a férjem „ügyintézett”, én meg néztem a pocakomat a tükörben. Ki is mosolygott érte. Persze még nem volt ott semmi, de én „odaláttam”. Már láttam magam nagy pocakkal, csinos ruhában illegni, billegni, izgatottan vásárolgatni, és büszkén sétálni.

Kisbabát szeretnék - Dóri naplója

Egy férfi a nőgyógyásznál 🙂

Az orvosnál sokat kellett várni, de fel sem tűnt, csak annyi, hogy „apa” egyre nehezebben viseli. Amikor végre bejutottam, már nagyon ideges voltam, és megmagyaráztam magamnak, hogy csak tévedés az egész. Hogy ne legyek csalódott, ha a doki nem erősíti meg. De megerősítette.

Megvizsgált, kenetet vett a rákszűréshez, biztos, ami biztos, hiába volt fél évvel azelőtt negatív az eredmény. Kiderült, van egy jobboldali petefészek cisztám, jó nagy. Két nap múlva megműtött (punkció), minden rendben volt.

Bár nem így terveztem, de sikerült megismerkednem a kórházzal, ahol szülni fogok, rögtön több orvossal (aneszteziológus és kardiológus, merthogy van egy nagyon enyhe szívbetegségem) és nővérrel is, a rendszerével. Nem lehetett egy szavam sem, mindenki kedves volt, és nagyon hozzáértőnek látszott. Elkészült a méhnyakrák szűrés eredménye is, minden negatív. Nincs akadálya a kismanó érkezésének.




Az ultrahanggal lett teljesen biztos. Öthetes terhes voltam. Elmagyarázta, mit látok a képen, ki is nyomtatta. Rögtön kiszámolta, mikor fogok szülni. Kábán mentem kifelé, de már vigyorogtam. Nem is tudtam, a kabátomat vagy a számat fogjam össze. Kint közöltem a férjemmel, hogy fia lesz, mutattam is az ultrahang képen, hogy ott van.

Hazafelé a kocsiban emésztgettem a tényt, ízlelgettem a szót: anya leszek, vagyok. Vajon mit is érzek most? Csak kavargott minden. Hogy mit szeretnék, és mit nem. Hogy vajon jó anya leszek-e. Hogy képesek leszünk-e mindent megadni neki, amire szüksége van. Hogy a két nagy gyerek, akik mi vagyunk, felnövünk-e a feladathoz.

Alig vártam, hogy elmondhassam. De nem mertem. Egyrészt, mert még nagyon pici volt, és féltettem. Másrészt, mert azon a héten volt az esküvőnk, és nem akartam, hogy azt mondják, csak elvetetem magam a gyerek miatt. Nem akartam, hogy a nagy napot ez a gondolat árnyékolja be.

Így hát csak néhány kiválasztott tudhatta. Én pedig őriztem az édes titkomat. És nagyon élveztem, hogy tudok valamit, amit más nem, hogy már nem csak magamra kell gondolnom, hogy ez olyan „felnőttes” dolog. Jó érzés volt. Boldog voltam.

Kisbabát szeretnék – de kisfiút vagy kislányt?

Kérdeztem a férjemtől. A szabvány válasz, hogy mindegy, csak egészséges legyen, nem elégített ki. Nem mintha bármi befolyásom lehetett volna a kicsi nemére, de tudni akartam, ő minek örülne. Mindkét verziót nagyon jól meg tudta indokolni, hogy miért lenne jó. Persze, kisautó, nagy autó… 🙂

Így hát én magamra maradtam a kérdésemmel. Mert bár nekem mindegy volt, őt választásra akartam kényszeríteni. Butaság, nem? De jellemző. Úgy döntöttem, mivel ő férfi, biztos fiút szeretne jobban, mert „minden férfi fiút akar”. El is döntöttem, hogy fiúcskát hordok a szívem alatt. Ő meg eldöntötte, hogy kislányt. Attól kezdve „csajoknak” hívott minket.

Böngészve a neten jöttem rá, hogy nem vagyunk egyedül. Se a férjem azzal, hogy tényleg lányt akar, sem én azzal, hogy ezt nem hiszem el. Többen is mesélték, hogy hónapokba telt elhinni, hogy „nem csináltak rosszat”. Én is aggódva kérdeztem, hogy nagyon csalódott lenne-e, meg haragudna-e rám. Azt hiszem, nem értette. Annyira akartam, hogy az legyen, amit szeretne! Nekem tényleg mindegy volt, én már szerettem a csöppömet. Csak nem akartam csalódást okozni.

Igazság szerint tudom az okát. Amikor én születtem, még nem tudták előre megmondani a kicsi nemét. Az én apám fiút akart, lányt kapott. Sosem tudott megbocsátani sem anyunak, sem nekem. Vesztett egy láda pezsgőt…


Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!