Tapasztalatok az intenzív osztályról – egy terhesség alatti műtét után közvetlenül

Mire az intenzív osztályon elhelyeztek az ágyban, már reszkettem. Ez a spinál természetes velejárója, bár persze előre nem szóltak róla.

Viszont én ettől függetlenül is fáztam, már a műtőben is hideg volt, amúgy is fázós vagyok, meg ez a hidegrázás, hát én kértem egy takarót. Betakartak egy kórházi csodával, a vékonyabb fajtából. Nagyon fel volt szegény nővér háborodva, hogy nem értem meg, hogy nem is fázom, csak a zsibbasztás hatását érzem.

Én meg azt nem értettem meg, és azóta sem sikerült, hogy ha komfortosabban érzem magam még egy takarótól, akkor ebből miért kell cirkuszt csinálni. Tény és való, hogy miután megkaptam, csak kevésbé rázott a hideg, de valamennyit mégis hatott, ha másnak nem is, a tudatomnak biztosan.

A rossz kislány

Közben jött egy másik nővér, hogy akkor ő most lemos, mert mindent össze fogok vérezni. Hol van a bugyim a betéttel? Hogy mivel?! Amikor még a köntösömet sem vihettem magammal? Egyébként össze volt készítve a szobában, mert számítottam rá (bár persze senki sem mondta, ami azért mégis elvárható lenne, hogy tudjam, mit is kell csinálnom), de úgy voltam vele, ha a köntös nem jöhet, akkor semmi más sem.

Rosszul gondoltam, most már tudom. Szégyelltem magam, mintha nagy vétkem lenne, meg hogy ennyi gondot okozok, holott még csak nem is éreztem természetesen, hogy vérzek. Akkor döbbentem rá, hogy én nem kaptam beöntést sem, vajon még mi „jött belőlem”?


Végül azt hiszem, a nővér megsajnált, és vigasztalt, hogy őt is pucolták már tisztára pl. szülés után. Fura módon ettől végre kicsit jobban éreztem magam. Valami olyan érzés volt, hogy bár rossz fát tettem a tűzre, mégsem haragszik rám, tehát nem is olyan nagy a baj.

Intenzív osztályos előírások

Próbáltam pihenni, aludni, más dolgom úgysem volt, mint hogy ne mozgassam a fejem. Ilyenkor párna sincs, deréktól lefelé béna voltam, nem volt túl kényelmes, de azért ki lehetett (nem volt választás) bírni. Szomjas voltam, de még nem kaphattam vizet sem, mert ugye ahhoz mozog az ember feje.

Nem volt egészen világos a dolog. Az oké, hogy nem emelhetem fel a fejem. Viszont előző este héttől nem ehettem és nem ihattam semmit. Ekkor már 11 körül voltunk, és nagyon jól esett volna egy korty bármi. Szerintem megoldható, hogy megnedvesítsék az ember ajkát legalább.

Addig reklamáltam (nagyon utálhattak!), amíg végül (már délután) egy műanyag pohárba öntött a nővér egy kis vizet, vágott egy csőből egy darabot szívószálnak, és fekve ihattam belőle egy kicsit. Sikerült, nem mozdult a fejem, és jobban éreztem magam. Ez akkora dolog megint.

Az intenzív osztály terme két részre volt osztva. Az egyik részén császárosok feküdtek, a másikban egyelőre én egyedül. Ott dumáltak, elég jó lehetett a hangulat, én próbáltam pihenni és megnyugodni kicsit. Kaptam idővel egy társat, őt altatták, és még aludt. Nem tudom, őt miért műtötték, egy szót sem beszéltünk később sem. Pár óra múlva kivették a katéterét, felállították, és lekísérték a szobájába.

Ekkor már este hét körül jártunk, éhes is voltam, mert ebédet sem kaphattam. Viszont mintha rólam elfeledkeztek volna, lekapcsolták a villanyt, amikor a másik nő elment, és hozzám sem szóltak. Talán csak pihenni akartak hagyni, a műszerek meg úgyis szóltak volna, ha baj van.

Na mindegy, biztosan én voltam túl érzékeny (azért talán érhető), de jól esett volna pár szó. Még vacsorát sem kaptam, azt már tényleg nem értem, miért, mert addigra már a lábam is mozgott, tehát kiment az érzéstelenítő. Passz.

Műtét terhesség alatt - intenzív osztály

Fel(meg)mentő sereg: a férj

Viszont egyszer csak telefoncsörgés, vita, hallgatás, lábdobogás, egy nővér áll az ágyamnál, és érdeklődik, hogy van-e a szobában összekészítve csomagom, meg hol van a mobilom, mert a férjem kissé ideges, hogy nem ér el. Ő akkor elmegy a telefonért, és hívjam fel a férjem, mielőtt bejön, hiszen ők nem engedhetik be, de mi lesz, ha ezt a férjem nem érti meg…

A nővér reszketett. Kicsit kárörvendő voltam, mert el tudtam képzelni a beszélgetésüket. Az biztos, hogy a férjem normális és udvarias volt, de ismerem a határozott és kemény hangját, ha akar valamit, és az útjába állnak. Tuti rémisztő lehetett.

Bár szegény nővért is értem egy kicsit, hiszen nem adhat ki infót. Azt ugyan felírták, hogy kit lehet értesíteni, de az is világos, hogy telefonon ő honnan tudja, hogy tényleg a férjjel beszél. De akkor minek kérdezik, hogy kinek mehet ki információ? Ha úgysem adnak…

Na mindegy, rohamléptekkel megérkezett az intenzív osztályra a csomagom (benne a bugyi a betéttel…), a köntösöm, meg a telefonom. Végre beszélhettünk, ő megnyugodhatott, és én is kipanaszkodhattam magam.

Úgy látszik, valamit jól megmondhatott nekik a férjem, mert jött a nővér, hogy akarom-e az éjszakát már a szobámban tölteni, vagy inkább maradnék velük. A legeredetibb verzió szerint én legkésőbb délután négy-öt körül már a szobámban lettem volna. Aztán ezt módosították úgy, hogy 24 órát leszek az intenzíven. Most meg én dönthetek… A fene sem érti ezt.

Hát persze, menni akartam. Ott legalább már ismertem a lányokat, volt kivel beszélni. Gondoltam, kivesszük a katétert, és valaki elkísér. Na ja. Nagyon leszúrtak, hogy én ezt mégis hogy képzelem. Nem értettem, mert a másik nőt még kábán a saját lábán „vitték”.




Na mindegy, katéter benn, kaptam egy tolószéket, és vittek. Már nem is érdekelt, hogy még voltak látogatók, nekem meg a pisis zacsim ott himbálózott mindenki szeme láttára. Boldog voltam, hogy túl vagyok a nehezén. (Azt hittem. Boldog tudatlanság.)

Jó érzés volt, hogy a szobában a lányok örültek nekem, és látszott, hogy aggódtak, hogy mi van már. Hiszen ők is úgy tudták, hogy korábban visszamegyek. És mentettek nekem vacsorát.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!