Hát szóval, néhány nap múlva végére érek életem végtelenül hosszúnak tűnő szakaszának, amely során értelmiségi, igencsak szilárd identitástudattal rendelkező fiatal nőből édesanyává érettem, és sosem gondoltam volna, hogy az átalakulási folyamat ennyire embert próbáló lesz.

A folyamat mélysége és nehézsége részben abból fakad, hogy nem húsz éves vagyok, hanem negyven, illetve abból, hogy az orosztimi nevű lény igen csak mély, spirituális alkat, aki a világ dolgait nem csak materiális alapokon szemléli, hanem az eltelt évek buddhizmussal való foglalatossága is igen csak elősegítette, hogy a terhességet és a babavárást komoly életfeladatként is kezeljem.
Már csak azért is, mert egy kicsit már lemondtam róla, hogy részem lehet benne és találhatok olyan férfit, aki hozzám hasonló belső szilárdsággal bír és az én szilárdságomnak a terhét is elbírja…mert hát nem vagyok könnyű eset, ez tény…

Bár tinédzsernek sírós kislány voltam, a húszas éveimben annyira megedzett az élet, hogy felnőtt koromra hihetetlen teherbíró lettem, és amitől mások már idegösszeomlást kapnak és kidőlnek, én még mindig megyek előre, mint a tank. Ennek megfelelő teljesítmény centrikus életmódot folytattam – nem pénzre gondolok, az sosem érdekelt -, és amit a fejembe vettem, azt végig is vittem. És az esetek döntő többségében az élet engem igazolt.

A terhességem kezdetén elhatároztam, hogy igyekszem a házasságomat a lehető legnagyobb mértékben megkímélni a terhesség nehézségeitől, és továbbra is azt nyújtani, amit eddig, és az állapotom folytán a lehető legkevesebbet megvonni a férjemtől és a nevelt fiamtól. De sajnos nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, mert a hormonjaim játékát és a fizikai tüneteket nem mindig tudtam megfelelően kezelni, és ugyanolyan érzékeny, sírós, hasfájós kismama lettem, mint mindenki más. És hát marhára utáltam magamat érte.

Mert mi az, hogy én ok nélkül bömbölök, amikor még okkal sem szoktam, és mi az, hogy nincs erőm elvégezni a dolgomat, és inkább alszom helyette, pedig a napi 16 órás pörgéshez vagyok szokva. Iszonyú nehezen emésztettem meg, és nem győztem palástolni itthon, hogy mennyire csalódtam önmagamban amiatt, hogy képtelen vagyok eleget tenni annak a szerepnek, amit magamnak terhes nőként elképzeltem.


Persze, voltak nagyon jó napok is, sőt, nagyon is jól viseltem a terhességet, és különösebb gond nélkül csináltam végig, de főleg a legelején és most a legvégén teljes súlyommal Tibire támaszkodom. És mivel alapvetően ahhoz vagyok szokva, hogy a mai pasik jelentős részének igen kevés tartása van – elnézést kérek az exeimtől, akik esetleg olvassák…akinek nem inge, nem veszi magára… -, borzasztóan féltem attól, hogy a bennem végbemenő változások túlterhelik a párkapcsolatomat és Tibi előbb vagy utóbb elveszíti a türelmét. De nem veszítette el, és látta, hogy borzalmas harcokat vívok saját magammal, és időnként veszítek…ööö…elég gyakran veszítek. És ezért soha nem lehetek neki eléggé hálás.

Így aztán arra a következtetésre jutottam, hogy a babavárás nem csak a fajfenntartást szolgálja, hanem speciel számomra csontig hatoló önismereti tréning is, ami igencsak megcibálja az oly’ szilárdnak hitt önértékelésemet és arra tanít, hogy vagy Te erős a nagy büdös fenét, aranyanyám!!! 😀 Kis hülye csaj vagy, aki így a 36. hét végére a mozgásképtelenség határán mozog és az eltelt hónapokban képes voltál olyan dolgokon sírdogálni, hogy nem kaptál a boltban a kedvenc csokis kekszedből vagy egyszerűen csak megláttál egy helyes kis babaruhát a teszkóban, és ezen 20 hetesen úgy elkezdtél zokogni, hogy összeszaladtak a környező népek megnézni, vajon mi lelhette szegény kismamát. 😀

Arról nem is beszélve, hogy hetek óta Apa borotválja a szőrikéidet, mert a legnemesebb részedet a pocakodtól már hetek óta nem is látod, éjszaka – ha egyáltalán alszol – akkor vagy hányni rohangálsz a savtúltengéstől vagy pisilni, és az ágyban megfordulni sem vagy képes hangos nyögések és nyöszörgések nélkül.

Extrém esetben Apa megfogja a karod és segít a jobboldaladról a baloldaladra – illetve fordítva – fordulni, mert valahol fél úton a pocakod és a vállad között elakadtál, és vergődsz, mint egy partra vetődött bálna, és nem tudod, hogyan tovább. Ez marhára nem vicces, ne röhögjetek, ez tragikus!!! 😀 😀 😀 És csöppet sem szexy így egy olyan kékszemű gyönyörűség mellett feküdni, mint az én uram! Szóval ahhoz, hogy egy nőt ilyen állapotban is el lehessen fogadni és nem menjen el a férfi kedve tőle egyszer és mindenkorra, ahhoz valóban nagyon kell szeretni. Ebből tudom, hogy a férjem tényleg szeret. 🙂 <3

Abban persze biztos vagyok, ha megszületik a baba, amilyen hamar csak lehet, visszatérek a sportos életmódomhoz, és ott fogom illegetni a formásra edzett kis fenekemet Apának, ahol csak lehet. 🙂 Vissza akarom kapni a házaséletünket olyannak, amilyen volt és újra meg fogom hódítani a férjemet, hogy még véletlenül se emlékezzem arra, amikor nem tudtam felhúzni a zoknimat vagy éppen úgy húzott ki a kádból a hónaljam alá nyúlva, mert belefeküdtem és nem bírtam utána felkelni, ugyanis nem volt mibe kapaszkodni. 😀 😀 😀

Még mielőtt az eddig még nem szült hölgyek kedvét végképp elvenném a terhességtől, azért megnyugtatok mindenkit, hogy minden nehézség mellett is boldogan csináltam végig az eltelt nyolc és fél hónapot, és ha esetleg úgy alakulna, hogy nem születik több gyermekem, akkor sem fogom soha elfelejteni és egy életen át hiányozni fog az az érzés, amikor Enikő itt mozgott a pocakomban, mert annak az érzésnek nincsen párja és semmihez sem hasonlítható.

A 37. héten még lesz egy napló, ami az utolsó vizsgálatokról és az általános állapotomról szól majd, de a 38. hét tartalma már maga a szülés lesz. És akkor elbúcsúzom lelkes olvasóimtól, mert a szülés utáni időszakról már nem szeretnék nyilvánosan írni. 🙂 Sziasztok!



6 hozzászólás

  1. Mira
    • Olsovszky Tímea
  2. Márti
    • Olsovszky Tímea
      • Magdi
      • Olsovszky Tímea

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!