Az eheti történet nem lesz túl szívderítő, így ha jó kedved van most, akkor inkább halaszd későbbre az olvasást. Ha rossz kedved van, akkor meg eret fogsz pattintani magadon utána, úgy hogy az sem alkalmas hangulat a naplóra. Így tulajdonképpen az alábbi sorokat senkinek sem ajánlom… 😀

Szóval, a hét elején egyik este megint jelentkeztek azok a bizonyos jósló fájások. A még nem szült lányok a menstruációs görcsökhöz hasonlíthatják kombinálva azzal az érzéssel, amikor ökölbe szorul a méhed, a fiúk meg ahhoz, amikor nagyon kell pisilni, sokáig nincsen lehetőséged elmenni, és amikor végre sikerül kiürítened a hólyagodat, az összeeső szerv szinte fáj. Nna, olyan…

Szóval, nem vészes, de azért ijesztő, ha az ember nagy pocakkal éli ezt meg. És ha fél órán belül kétszer is, akkor szépen kibaktat a konyhába, bevesz két magnéziumot és lefekszik pihenni. Ezt tettem én is, de az alvás sehogyan sem sikeredett, mert a baba minden irányban bökdösött, és amikor már éppen elszunnyadtam volna, akkor lefejelte a lengőbordámat, oldalba rúgott vagy lendületből rácsüccsent a legnemesebb szervemre, amitől nem tudtam hirtelen, hogy most bepisilek vagy esetleg orgazmusom lesz… 😀

Szóval, sikerült aznap éjjel vagy fél órát aludnom. Hatkor persze keltem, hogy Árpit suliba indítsam, de a fájdalmak sajnos 8 óra után visszajöttek, és fél órán belül 2-3 ilyen görcs is jelentkezett, illetve a múltkorról már megismert erős hasmenés kísérte. Felhívtam az orvosom 10 óra tájban, hogy nem vagyok jól, fáj mindenem és sírni szeretnék. Azt mondta, sírjak nyugodtan és menjek be a kórházba, éppen bent van, megnézne.

Annyira rosszul nem voltam, hogy a kuplung pedált ne tudtam vón kinyomni, így nem trombitáltam haza az uramat, hanem szépen Fóka háton bevágtattam Tatabányára. Rákötöttek fél órára egy olyan berendezésre, amely részben a baba szívhangját, részben pedig a méhösszehúzódásokat figyelte. Hála Istennek semmi komolyabbat nem állapítottak meg, minden rendben van velünk. Az orvos felajánlotta, hogy ha félek, maradjak bent a kórházban megfigyelésre, de haza is mehetek, csak pihenjek. Mivel két könyv és egy TÁMOP-támogatású nyelvtanfolyam nyugszik jelenleg is a vállamon, bent nem maradhattam, így hazamentem, és patakokban csordogáló könnyeim közepette szépen elaludtam. Hogy miért bömböltem? Nem tudom. Csak sírnom kellett, oszt készen van.


Estefelé előbújtam a barlangomból, válaszoltam a legfontosabb emailekre, és kiírtam fb-re, hogy kis időt kérek szépen, mert ma nem vagyok toppon. Ennek azért láttam szükségét, mert aznap tettük fel a 32. heti naplót, és dőltek az üzenetek, illetve a barátaim és a családom is számos üzenetet írtak, hogy mi van velem. De a tizenakárhány levélke megválaszolása valahogy sehogy sem ment most, így exkuzáltam magamat nyilvánosan és kitöröltem a telefonról az fb-alkalmazásokat, hogy még véletlenül se találjanak meg.

Sírtam még egy nagyobbat, odabújtam Apához, aki maximális türelemmel – és némi saját készítésű fűszeres csirkeszárnyacskával 🙂 – kezelte, hogy a neje most már végképp megbuggyant, aztán szép csendben elaludtam. És valóban aludtam, éppen csak nem nyugodtan.

Nem tudom, hogy a korábbi naplóbejegyzéseimben említettem-e, hogy a harmadik trimeszter egyik kísérő jelensége lehet az igen aktív éjszakai álom. Két, igen csak sokat mondó cikket is találtam erről, amiket ide belinkelek, hogy el tudjátok olvasni és elhiggyétek, hogy ugyan valóban bolond vagyok, de nem csak én. 😀 Sok kismamának vannak rémálmai különösen az első és a harmadik trimeszter idején:

http://ujszo.com/cimkek/egeszsegunkre/2008/02/25/terhes-almok

http://www.gyerekabc.hu/Alvas-es-az-almok/alomfejtes-kismamaknak.html

Az én álmaim annyira rémisztőek tudnak lenni, hogy gyakran fel is ébredek rá. Maga az elmesélt történet nem mindig rémséges, csak kíséri az álmokat egyfajta furcsa atmoszféra vagy hangulat, vagy a búbánat tudja, micsoda, amelyektől a sztori rémálommá válik, és csontig izzadva ébredek tőlük. Ez a mai éjszakán úgy hatszor vagy hétszer ismétlődött meg, és bár sajnos reggelre csak az utolsó kettőre emlékeztem részletesebben, a felébredés pillanatában éjszaka konstatáltam magamban, hogy az álom, amiből felriadtam, valamilyen módon kötődik a gyermekkorom belső vívódásaihoz, félelmeihez, illetve volt néhány, ami az eltelt évek szívbéli fájdalmaival kapcsolatos.

Emlékszem rá, hogy volt a gyermekoromnak egy időszaka, amikor féltem a haláltól és ezért nagyon furcsa volt a viszonyom az egészen idős emberekhez. Nem sajnáltam, hanem féltettem őket, és megőrjített a gondolata, hogy nem tudok nekik segíteni és ők nemsokára tényleg meg fognak halni. Rettegtem attól, hogy egyszer majd én sem leszek, sőt, talán a Föld sem, és – nem lévén körülöttem a szocializmus idején egy fia buddhista mester sem, csak nagymamám halálközpontú katolicizmusa és a lakásban fellelhető ipari mennyiségű régi kopott fénykép a halott rokonokról, ami inkább ártott, mint használt – semmilyen támpontom nem volt, hogy segítsek magamon. Az akkori halálfélelmemet már évtizedek óta nem éreztem, és felnőtt koromra a buddhizmus által kínált világnézet bennem ezt a konfliktust egyszer és mindenkorra feloldotta, most mégis hús-vér valójában élem újra álmomban az akkori félelmeimet és nagyon sok egészen idős emberrel találkozom éjszakánként.

Ilyen gyermekkori szorongás még a magasságom. Aki személyesen ismerem engem vagy akár a gyermekkorunk egy részét együtt töltöttük, az tudja, hogy én meglehetősen magas vagyok. 178 cm. Ez felnőttként most már nem olyan sok, csakhogy én nyolcadikos koromban alig két centivel voltam ennél kisebb és rettenetesen sovány és beteges voltam pici koromtól kezdve. A magasságom miatt én serdülő koromban soha nem szerettem bulizni meg diszkóba járni, de tagja voltam egy baráti társaságnak, akikkel minden héten pénteken jártunk táncolni a saját kis kerületi úttörőházunkba. Őket nagyon szeretem a mai napig is, de táncolni inkább megfelelési kényszerből jártam akkor, mert mindig szégyelltem, hogy mindenhonnan kilóg a fejem. Mondhattak nekem bármit, hogy milyen szép vagyok, még manökenkedtem is egy ideig, hogy a dolog pozitív oldalát is érezzem, de hiába. Gyűlöltem ezt a tulajdonságom. Tizenévesekről lévén szó, a fiúk többségénél is magasabb voltam, és ez engem rettenetesen frusztrált. Ezt a komplexusomat is újra élem álmomban. Táncolok egy partin csupa nálam alacsonyabb ember között, és roggyantom a térdem úgy, mint régen, hogy kisebbnek tűnjek és közben ég az arcom a szégyentől úgy, mint akkor. Szörnyű! És nem ám a mai eszemmel és lelkemmel élem meg ezeket, hanem olyan, mintha ott és akkor lennék…

De van az álmaimban sok családi vonatkozás is. Nagyon megváltozott például az Édesanyámhoz fűződő viszonyom a terhességem hónapjai alatt – ő talán nem is érzi. Sok mindent élek újra éjjel vele kapcsolatban is, csak már nem a gyerek szemszögéből peregnek le az események a szemem előtt, hanem én vagyok Anyu, és az ő érzéseit érzem, az ő gondolatai kattognak a fejemben, és nagyon nehéz, mert bűntudatom van álmomban, hogy nem mindig voltam jó gyereke. Én nem olyan voltam ám, mint a mi Árpink, aki egy tisztelettudó, motivált és nagyon öntudatos gyerek, aki pontosan tudja, hogy a legjobbat akarjuk neki, az Apja is és én is, és épít ránk mindenben, hanem egy igazi lázadó, hisztérikus kis lufnya voltam, aki ezerrel próbálta magáról levetni a szülői és tanári béklyót, nem kendőzve a véleményét sem szavakban, sem hangerőben. 😀 Szóval, nem voltam egy egyszerű képlet…

A szemem elé tűnik néha a beteljesületlen szerelem is (málna! kérlek, vegyél nekem málnát!), és a felnőttkoromat kísérő örök megfelelési vágy, hogy engem mindenki elfogadjon és szeressen. Ezért persze minden tőlem telhetőt megteszek, és ha valami még sem úgy történik, ahogy szeretném, összedől bennem a világ és nem értem például azt sem, hogy a világon legstabilabbnak hitt barátság miért is hagyott el engemet…

Szóval, nem tudom, mennyire sikerül átadnom az álmok színét, ízét, hangulatát, de kiforgatnak önmagamból és nehéz éjszakákat okoznak. Ez a mai volt a legszörnyűbb. Ebben a ma éjjeli repertoárban talán minden benne volt, ami valaha fájt.

Érdekes módon ennek ellenére egészen békésen ébredtem reggel és olyan, mintha ezek a rémképek segítenének feloldani a régi töréseket az orosztimi nevű lényben, és sokkal inkább hasznosak, mint veszélyesek, hogy mire a baba érkezik, minden tiszta legyen bennem és ne legyenek belső gátjai annak, hogy teljes egészében a kislányunknak szentelhessem önmagam.

Hát, valahogy így … 🙂 Menjetek, igyatok rá egy felest…






8 hozzászólás

  1. Márti
    • Olsovszky Tímea
      • Márti
      • Olsovszky Tímea
  2. Zsuzsi
    • Olsovszky Tímea
  3. Orsi
    • Olsovszky Tímea

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!