Újabb két fontos mérföldkövet tudhatok magam mögött: megszabadultam a diabetológiai ellenőrzésektől és a szemészeti vizsgálaton is túl vagyok.

A hét első napját fél 8-kor megint a kórházban kezdtem – egymás után két napon, úgy hogy a végére már a fülem tele volt vele -, de legalább kipipálhatok két olyan vizsgálatot, amitől már nagyon szabadultam volna.

A 28. héten elvégzett hárompontos vérvizsgálat és az egész napos vizeletgyűjtés eredményeinek egyeztetése zajlott reggel a doktornővel a diabetológián és a korábbi vitának már nyoma sem volt. Az előttem bejutó kismamákkal fennhangon ordibált most is úgy, hogy a szomszéd szobában is hallottuk, de velem már nem akart kötözködni és még meg is dicsért, hogy tökéletesek a leleteim. Ez alkalommal a diétás táblázatomba is belenézett, de nem kötött bele semmibe, pedig volt abban a Boci Napolinitől kedzve a Cserpes joghurtig egy csomó minden, amit egy cukros nem ehet, én viszont nem láttam okát, hogy megtagadjam magamtól úgy, hogy a napi 160 gr-on belül maradok és az étkezés után mért érték ugyanúgy 5,5 körül maradt. 😀

Szóval, nem kell többet bemennem a diabetológiára, annyit kért csak, hogy szülés előtt 2-3 héttel még csináltassak egy vizeletvizsgálatot, hogy azért valami kontroll legyen, ehhez írt beutalót is, és ha esetleg elindul felfelé az étkezés után mért cukorértékem, akkor menjek vissza, ne kockáztassak. Ezt megígértem, szépen elköszöntem, és gyorsan elmenekültem, mielőtt meggondolja magát. 😀

A szemészeti vizsgálat az nyűgös volt, mert a megbeszélt 10 órás időpont ellenére, amit a kezelőorvosom külön kért a szemészeten, délig senki nem törődött velem. Nna, akkor elfogott a harci láz, és enyhén érces hangon mondtam a rendelő ajtaján éppen kilépő egyik nővérkének, hogy azért kértük az időpontot, hogy ne kelljen 30. hetes veszélyeztetett terhesen a napot egy műanyag széken töltenem. Már minden bajom volt addigra, 6 óra óta nem ettem és Enikő is kezdett nyugtalankodni. Erre ő: „Miért, maga terhes?”


Nna, most fél tíz óta bent volt a kismamakönyvem náluk és akkora pocakom van, hogy még véletlenül sem tudna pofán vágni a csapóajtó, úgy hogy a kérdést nem egészen értettem, de szelíden rámosolyogtam és csak annyit mondtam neki: „Aha!”. 😀

Egy egészségügyi dolgozó, aki nem ismer fel egy állapotos nőt. Vékony karjaim, vékony lábaim vannak, lévén a másfél kilós gyerekkel, placentával, magzatvízzel együtt cakli-pakli van rajtam összesen 6 kg plusz, és elől látható egy naaagy kerek pocak. A 178 centis magasságommal olyan vagyok, mint egy pálcika emberke, aki véletlenül egyben nyelt le egy egész görögdinnyét. De ő: „Maga terhes?”. 😀 😀 😀

Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy rábődülök, de nem akartam az orvosom kellemetlen helyzetbe hozni, úgy hogy csak egy halk „aha” jött ki a torkomon… De legalább sikerült elérnem, hogy megkapjam a pupillatágító csöppöket, amitől ugyan egy hangot sem láttam 20 centinél távolabb, de legalább ennyivel is előrébb jutottunk. Fél egykor már be is jutottam a szentélybe, ahol a doktornő legalább két percig, de lehet, hogy öt is volt, megvizsgálta a szemeim, majd megírta a leletet, mely szerint az erős dioptria ellenére nem lát a szememben semmilyen elváltozást, tehát szemészeti szempontból nincs akadálya annak, hogy természetes módon szüljek.

Ennek nagyon megörültem, meg annak is, hogy végre kiszabadultam az intézményből, és boldogságomat gyorsan egy tál erőlevesbe és két palacsintába fojtottam a Turul nevű igen népszerű tatabányai kifőzdében, ami közvetlenül a kórházzal szemben található. 😀 Nesze Neked diéta, de egy ilyen nap után ennyi jár nekem! Aztán beültem a kocsiba, és szép óvatosan hazaautóztam Környére, de Pestre a tervekkel ellentétben már nem mertem elindulni, mert egy üres autóúton még mertem vezetni, de a kitágított pupilláim annyira elhomályosították a látásom, hogy olyan volt, mintha szemüveg nélkül vezettem volna, és az a nagykörúton nem biztos, hogy a hosszú élet titka. Amint hazajutottam, homlokon csókoltam szeretett hitvesem, aztán lefeküdtem és rögtön el is nyomott az álom. Két és fél órát aludtam, annyira kimerített a kórházi tortúra.

A terhességem végét jelzik a kisebb-nagyobb fájások, méhösszehúzódások. Ebből egy nagyobb adagot is sikerült begyűjtenem a hét második napján, azaz csütörtökön.
Délután lefeküdtünk aludni egy picit. Tibi nagyon korán kelt aznap, én meg lényegében bármikor el tudok most már aludni. Elég egy fának neki támasztani, és pár perc után folyik a nyálam, úgy alszom. 🙂 Szóval, szundikáltunk szépen két teljes órát, és amikor felébredtem, az első gondolatom az volt, hogy jéé, meg fog jönni, fáj a hasam kegyetlenül. A következő pillanatban már eszembe jutott, hogy hoppá, az biztosan nem, úgy hogy próbáltam megfordulni, nem túl sok sikerrel. A helyzet nem hogy nem javult, de percről percre rosszabb lett.

Lebotorkáltam az emeletről és bevettem gyorsan két magnéziumot és vártam, hogy csillapodjon. Nem csillapodott. Lehoztam fentről a nagy gumilabdát, amire olyan klasszul rá lehet ülni és hintázni kezdtem rajta. Csak nem javult. Nna, itt az uram a kezébe vette a mobilját, hogy hívja az orvost, de este hét óra volt addigra, nem igazán akartam zavarni.

Végül a fájás olyan fél órán át kínozott. Volt két csúcspontja, amikor majdnem csillagokat láttam. Mondtam is Tibinek, hogy ugyan baromira fáj, de egyben csodálatosan is érzem magam, felőlem folytathatjuk. 😀 Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy lelkileg és fizikailag is felkészültem, szülhetünk…

De aztán hála istennek a panaszaim csillapodni kezdtek és jobban lettem lassan. Annyi volt a következménye, hogy rettenetes hasmenésem lett 2-3 órával később, de ezen cseppet sem lepődtem meg, mert ilyen görcsöktől az lett volna a meglepő, ha nem nyomódnak meg a beleim.
Tegye fel a kezét, akinek volt ilyen! Kommenteljetek csajok, nagyon kíváncsi vagyok rá, mit gondoltok arról, ami velem történt! 🙂

Másnap délelőtt elmeséltem telefonon az orvosomnak, hogy mi történt este és megbeszéltük, hogy a jövő heti vizsgálatot előre hozzuk, és még aznap megnéz. Abban bíztam, hogy a fájdalom oka az volt, hogy Enikő befordult a szülőcsatornába, de sajnos nem. Viszont már nem a lábacskája van a medencémben, hanem a popsija. 🙂 A lába a bal petefészkem irányában van, a háta a jobb petefészkem felé, a buksija pedig továbbra is a gyomrom tájékán tapintható ki. Most már egészen kemény a fejecskéje. 🙂 Imádom megfogni. Néha a köldököm felé van, és kidudorodik.

Ez a hét a fáradékonyság szempontjából mintha jobb lett volna egy kicsit. Igaz, elkezdtük pakolni a szobákat és a régi barátaimnak tett ígéretemhez híven még egyszer utoljára ki kellett mennem Bécsbe is, úgy hogy össze kellett szednem magam. Végül gond nélkül levezettem a 400 km-et oda-vissza. Fülemre tettem a Floydot – Another Brick in the Wall 🙂 -, vettem cukormentes málnaitalt és már toltam is bele a Fókába a kilómétereket.

Az eltelt egy hónapban talán még ez a hét volt a legjobb. Megígértem magamnak még a hét elején, hogy megemberelem magamat egy kicsit, mert az állandó bőgéssel meg egész napos ágyban fekvéssel csak ártok magamnak, úgy hogy próbálom legyőzni mindenféle módszerrel a levertséget. Vettem finom zöldteákat, sört és bort is ittam a héten egy-egy pici pohárkával; annyi nem árt meg, és nagyon szeretem. Meg vettem csokikát magamnak és próbálok többet enni is, hátha erőre kapok.

Az időjárás most is ocsmány, de most valahogy mégis jobban vagyok. Találkozom barátokkal, sétálok és beszélgetek. Elindulok lassan vásárolni is, mert össze kell állítani a kórházi csomagot. Szóval, próbálok életet lehelni magamban, de ez nem mindig könnyű. Az éjszakai alváson kívül napközben három órát biztos kell aludnom ahhoz, hogy végig tudjam csinálni a napot.
Kereken egy hónap van még a szülési szabadságig. Még addig ki kell bírnom valahogy. 🙂






3 hozzászólás

  1. Ági
    • Olsovszky Tímea
      • Ági

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!