Hát, ez is elérkezett! 🙂 A terhesség első heteiben, amikor belegondoltam, milyen lesz majd a nyár vége, hogy milyen lesz a pocakom, meg hogy viselem majd ezt az egészet, el sem tudtam képzelni saját magamat ebben a szerepben. Talán azért, mert sosem fantáziáltam a terhességről korábban és nem pánikoltam amiatt, hogy esetleg nem lesz gyerekem, és így képem sem volt arról, hogy hogyan állok majd helyt ebben a szerepben.

A kiegyensúlyozott párkapcsolat nagyon hiányzott a vetődésekkel teli 3 évben, amin manapság sok harmincas kénytelen keresztülmenni, hiszen attól nagyon féltem, hogy nem lesz társam és egyedül maradok, de a gyermekszülés miatt sosem éreztem félelmet és nem álmodoztam róla. Aztán tavaly nyáron kiderült, hogy már egy éve ismerek valakit, akinek sokkal fontosabb szerepe lehet az én életemben, minthogy mindketten imádjuk a Pink Floydot – és persze a Keep Floydingot 😉 -, és hirtelen felgyorsultak az események.

Bár a védekezést néhány hónap után abbahagytuk, mert azt mondta az orvos, hogy nincsen peteérésem és egyébként is 39 éves voltam akkor, úgy gondoltuk, hogy akár 1-2 év is eltelhet, mire esetleg megfoganhat egy közös baba. Aztán nem pont úgy lett és egy hónappal később már terhes voltam, amire egy újabb hónap elteltével derült fény. Persze, nagyon meglepődtünk és tudtuk, hogy ez egy cseppet korai, de hogy elvetessük esetleg, az meg sem fordult a fejünkben.

Aztán most, hogy kezdünk a terhesség vége felé közeledni, többször is beszélgettünk arról, hogy hát valóban tudtunk volna még ezzel várni, és jó lett volna kettesben – pontosabban Árpival együtt hármasban – lenni még egy kicsit, de ha már így alakult, akkor ennek örülünk, de nagyon, mert lehet, hogy 1-2 év múlva, ha megfeszülünk, sem sikerült volna.

Talán pont azért fogant meg ennyire gyorsan ez a kislány, mert nem görcsöltünk rá, nem is terveztünk vele, egyszerűen csak nem tettünk ellene semmit. Élveztük a testiséget, az egymásra csodálkozást, egymás társaságát és hogy végre találtunk egy embert, akibe nagyon bele tudtunk zúgni, és nem labilis, nem hisztis, nincsenek mindenféle lelki nyűgjei meg kétségei, és főleg nem kell órákat lelkizni vele, hogy akarja-e a kapcsolatot vagy sem. Pontosan ismerve a szándékot, elkezdtük élni együtt a mindennapokat az „élni és élni hagyni” örökérvényű mondás jegyében, és most itt vagyunk. 🙂


Persze már most tervezgetjük, hogy mi mindent csinálunk, ha ismét nem úgy fogok majd kinézni, mint egy birodalmi lépegető 😀 , és rengeteg ötletünk, tervünk van, de fontos, hogy képesek vagyunk élvezni a percet, azt a helyzetet, ami nekünk most megadatott, és nagyon várjuk ezt a picilányt/picilényt. 🙂

Augusztus vége van, lassan elkezdjük előkészíteni a gyerekszobát, ami eddig a dolgozószoba volt és már kinéztünk pár dolgot, amit szeretnénk megvenni. A dolgozószobánk átkerül a nappaliba, az úgyis kihasználatlan tér volt eddig.

Már vannak ötletek a baba ágyneműjére, Apa maga készítette bölcsője is tervezés alatt van, és elő akarom szedni a saját gyermekkori könyveimet és játékaimat, hogy a kislányomnak adjam. Tele vagyok izgalommal emiatt is! 🙂

A színeken nem gondolkodtam túl sokat, mert ezt a szobát tavaly festettük be nagyon kellemes árnyalatú kiwizöldre, és mivel sosem voltam pink-mániás, Enikő sem lesz rózsaszín falakkal és csipkékkel körbevéve. Sok lánynak jól áll, és másokon tetszik nekem is, de én magam sosem szerettem, és a kislányt sem akarom ilyen színvilágba várni. Szóval a kiwizöld és a halványsárga lesznek az alapszínek, aztán a többi majd adja magát.

Szeretnék festeni a falakra kockásfülű nyulat, Fülesmackót, sünit, rókát és más hagyományos mesefigurát. Walt Disney-t legfeljebb a régi mesefilmekben szerettem egészen Micimackóig bezárólag, de ezektől a mai modern – nem csak Disney – mesefiguráktól engem kiver a víz. Néha sajnálom a gyerekeket, hogy milyen borzalmas meséket kapnak a mesecsatornákon keresztül. Bár Bogyó és Babóca nem régi mese, ennek ellenére hihetetlenül bájos! 🙂

Elég jó kézügyességem volt mindig, és másolni még tájképeket is egészen jól tudok, szeretek is, úgy hogy rajzolok majd szabad kézzel és szerzek mindenféle sablonokat, állítólag lehet kapni, hogy minél hitelesebbek legyenek a figurák.

Egészségileg jól vagyok, nincsen semmi bajom továbbra sem. Új tünetek nincsenek, talán egy kicsit kevésbé alszom jól. Volt egy éjszaka, amikor hajnali fél kettőig forgolódtam, Enikő sem aludt, mocorgott egész éjjel, aztán meguntam és lementem dolgozni. Negyed hatkor jött álom a szememre, de kilenckor már fel is keltem. Utána délután sem aludtam, nehogy megismétlődjön az álmatlan éjszaka, úgy hogy következő este már 11-kor sikerült elcsendesedni és végig is aludtam az éjszakát.

Az étkezésről sem tudok igazán sok újat írni. Mérem a cukrom étkezés előtt és után. Előtte 4,1 és 4,5 között szokott alakulni, de étkezés után egy órával sem ment egyetlen egyszer sem 5,5 fölé. Jövő héten bemegyek a diabetológiára, és nagyon ki fogok kapni, mert se hatszor nem eszem továbbra sem, sem pedig nem gyűrök le napi 160 gr szénhidrátot. Hát, majd legfeljebb veszekszem egyet a doktor nénivel, de nem fogom hagyni magamat, az biztos.

Elkezdődik tehát a harmadik trimeszter, és állítólag egyre nehezebbek lesznek a napjaim, ahogy most majd egyre ütemesebben kezd el nőni a baba, de majd meglátjuk. Eddig oltári mázlim volt és sikerült megfelelően vigyázni magamra, és ezen túl sem lesz másképpen.

Az egyetlen, ami megvisel továbbra is, az az időjárás. Idén a nyár lényegében elmaradt, és volt helyette egy meglehetősen kellemetlen esős-viharos őszünk. Nyári ruha talán, ha háromszor volt rajtam. Végül is ennek is megvolt a maga előnye, mert 40 fokban sem túl nagy áldás gyereket várni, de a vihar és az eső Enikőre nagyon rossz hatással van és széjjelrugdossa a belsőségeimet. Nem beszélve a levertségtől és az enerváltságtól, ami képes egész napokra megbénítani és olyan nyafogós nőcivé tenni, amilyen amúgy sosem vagyok.

🙂 Sziasztok!



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!