Az igencsak nehéz 10. hét után visszaállt a testi és lelki egyensúlyom. Magyarországon a világon semmi bajom nincsen. Erről a hétről tulajdonképpen megint nem tudok szinte semmit sem mesélni. Egyetlen olyan nap volt, amikor rosszul voltam, az a szerda volt, amikor délután kettőkor haza kellett mennem a munkahelyemről, mert a korábban már említett kakaós csiga úgy döntött, hogy ő inkább mégis idekint szeretne lenni. Azt követően a rakott karfiol sem akart lent maradni, úgy hogy nem erőltettem tovább a dolgot, lemondtam a délutáni óráimat és szépen hazakocsikáztam Budapestről Tatabányára.

Az útra nem nagyon emlékszem, ha nem lennék tapasztalt sofőr, nem vállaltam volna be ebben az állapotban a 60 km-es utat. Egyszer meg is kellett állnom az óbaroki pihenőhelynél, ahol igencsak furcsán nézegették a parkolóban állomásozó kamionosok a Ford Focusból kirontó és sugárban hányni kezdő fiatal nőt… 😀

A hét többi része főleg munkával és a családi élettel együtt járó napi feladatokkal telt. Semmi bajom nem volt, az esti fáradtsággal egybekötött pocifeszüléstől eltekintve. Ebéd után azonban most is elalszom, mint egy kisgyerek, bár ezt a luxust a terhességem előtt is megengedtem magamnak, amikor csak tehettem és itthon voltam. Most a munkahelyi íróasztalomon is képes vagyok a pulcsimra dőlve fél órát szundikálni. Általában egyedül vagyok a szobában, úgy hogy senkit nem zavarok vele. 🙂

Jó nagy pocakom van most már, mindenki – még a benzintyúk is – azzal cikiz, hogy biztos ikreim lesznek, úgy hogy kössem fel a gatyám! 😀 Állunk elibe… A férjem minden héten készít egy fotót rólam, hogy később visszanézhessük a pocak növekedésének folyamatát. 🙂

Lelkileg teljesen jól vagyok. Az aggódást is egészen jól sikerült abbahagynom, és nem titkolom most már a terhességemet. Igaz, a hülye is látja a pocakom, de most már facebook-on is tettem homályos – és kevésbé homályos – utálásokat az állapotomra.
A feltett londoni képek is elég árulkodóak, de nem csak pocaktájt, hanem az arcomon is látszik, hogy elég elgyötört vagyok. Egészen pontosan úgy nézek ki rajtuk, mint a saját öreganyám… 😀


És persze borzalmasan türelmetlen vagyok. Hajtanám az időt! 🙂 Jövő héten, a 12. héten lesz a genetikai ultrahang. Számolom a napokat addig, annyira szeretném már látni a kisbabánkat! 🙂 <3



3 hozzászólás

  1. Bárdosi Vera
  2. Lengyel E. Gabriella
    • Olsovszky Tímea

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!