Utógondozó kórházban apai szemmel

Előzmények itt.

A hazamenetellel még várni kellett. A kicsit egy másik kórházba (ez volt az utógondozó kórház) szállították át, ahová a feleségem is beköltözött hozzá. Együtt tanulták a mindennapi dolgokat. Az etetést, a pelenkázást, az altatást, fürdetést, és sorolhatnám.

Nekem, mint apának, ilyen jellegű oktatásban csak a látogatási idő alatt, amolyan gyorstalpaló jelleggel volt részem, főként a nejem révén. Mint kirekesztett, akinek mégis csak lesz köze a bensőséges pillanatokhoz, igyekeztem mindent elsajátítani.

Azokban a napokban a meghatottság, és az öröm volt társam. Abban az egy – másfél órában, amíg az utógondozó kórház vendége voltam, a nejem igyekezett minél több lehetőséget adni, hogy a kicsivel legyek. Hálás voltam, vagyok ezért a mai napig.

Félelmem, hogy akaratlanul is kárt tehetek a csöppnyi testben, hamar elpárolgott. Mind bátrabban fogtam meg, dédelgettem, játszottam vele. Játék. Ami csak számomra volt az. Hiszen gyermeki örömmel fogadtam, mikor megfogta az ujjamat, mikor mosolygott, vagy csak ásított a kezeimben. Ez a sokhónapnyi aggodalom után játék volt nekem. Beszélhettem hozzá.


Bár még infúziót kapott, és számomra félelmetes módon a fejébe, igyekeztem túltenni magam rajta, és elfogadni, hogy az én berzenkedésem csak az ismeretlennek tudható be.

Hiába mondták az orvosok még az intenzíven, hogy ne aggódjak, mert a kicsi lány hatalmas, bennem a félelem ottmaradt. Persze láttam sokkal kisebb babákat. Olyanokat, akik még az egy kilót sem érték el, de akkor is, hol volt az a csöppnyi, alig több mint két kilós test a közel négytől?!

A feleségemet ez az időszak eléggé megviselte. Fáradt volt, mert egy többágyas szobában nem tudott még csak annyit sem pihenni, mintha otthon lett volna. Én is kezdtem kimerülni. Otthon a lakásfelújítás, rendezés fárasztott, aztán az utazás, és egy órányi öröm a picivel és a nejemmel. Mind a ketten nagyon vártuk azt a napot, mikor eljöhettek végre.

Hazugság lenne azt mondanom, hogy minden pillanat elevenen él bennem ebből az időszakból. Nem így van. Hangulatait őrzöm, egy – egy képet. Talán a nehéz előzmények, talán az egymásnak ellentmondó nővéri utasítások tették, de egyre inkább reméltem, hogy letelik a kötelező idő, és hazamehetünk végra az utógondozó kórházából is, egy családként. A kötelező időt a pici rendszeres étkezési mennyiségei, és súlygyarapodása jelezte.

Utógondozó kórházban apai szemmel

És eljött ez a nap is. Amikor már nem kellett a fehér köpenybe bújni, fertőtlenítőszagú kézzel érinteni. Nem kevés büszkeséggel vittem a mózeskosarat a kocsihoz. Remélve, hogy egy életre letudtuk a kórházas vesszőfutásokat.

Apai szívem erősebben dobogott. Egyszerre voltam büszke, és rémült. Büszkeségem oka nem megkérdőjelezhető, hiszen mindenki láthatta. Félelmem összetett volt. Máig nehezen hiszem, hogy jó apa lehetek. Hogy azt adhatom meg a picinek, amire szüksége van.

Akkor és ott ez a félelem sok mindennel teljesedett ki, már – már pánikká vált. Sajnáltam, hogy csak két biztonsági öv rögzítette a mózeskosarat. Átkoztam a gyárat, miért nincs tíz – húsz felszerelve. Hiába a biztonságos kaszni, miért nem tankot vettem. Ott volt a tojáshéj a talpam alatt. Amíg haza nem értünk, úgy vezettem, mint akinek az élete múlhat egy döccenőtől.

A lányom nem zavartatta magát. A mély motorhang kezdetben ébren tartotta, majd épp ez a mormogás segítette álomba. Még akkor is aludt, mikor a lakásba értünk vele. Otthon volt hát. Teljes lett a család.


Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!