Újszülött intenzív egy apa szemével

Egy normál szülésnél valahogy minden megy a maga útján. A picit látogatják a nagyszülők, rokonok, ismerősök. Apa kézbe veszi a pólyás utódot, és a látvánnyal betelni képtelenül örül minden pillanatnak.

Nálunk erre még várni kellett. Délután tudtam bemenni az újszülött intenzívre. Ismét egy ismeretlen osztály, és az előzmények után nem számítottam semmi jóra.

Meglepett, amit tapasztaltam. Alig álltam meg az inkubátornál – ahová bemutatkozás után azonnal odavezettek –, odajött az ügyeletes orvos, és tájékoztatott. Nem csak olyan tessék-lássék módon, hanem részletesen. Megtudtam, hogy 2100 grammal született, egyetlen problémától eltekintve minden rendben van.

Ez az egy probléma (nagyon leegyszerűsítve) a tüdőgyulladása. (Azért volt egy kis kavarodás, mire kiderült, míg eldöntötték, hogy az a baj.) Elmondták azt is, hogy hiába volt minden vizsgálat, hiszen a magzat egyetlen szervét nem használja születéséig, és ez a tüdő. (Bár a kérdés felmerült: fenyegető koraszülésnél miért nem adtak tüdőérlelőt?!)

Néztem a parányi testet, a csöveket, és lassan kétségbe estem. Nem tudtam mit is jelent a nagyfrekvenciás lélegeztetés, az ilyen – olyan gyógyszerek, amelyeket folyamatosan, a nap 24 órájában kap. Megtudtam, hogy folyamatosan infúzión keresztül táplálják, és altatják mindaddig, amíg az állapota ezt megköveteli.


Nem jósoltak. Valahogy jól esett az a tudat, hogy nem vágnak hozzám közhelyeket, nem áltatnak. Türelemre intettek.

Magamra maradtam a gondolataimmal. Körbenéztem. Láttam a szomorú tekinteteket, a reményt azokban a pillantásokban. Néztem, és lassan lehiggadtam. A személyzet valahogy másként dolgozott, mint amit eddig tapasztaltam. Nem voltak felesleges körök, nem volt… Olyan érzésem volt, hogy mindent figyelemmel tartanak, még akkor is, ha éppen nem állnak ott a kicsik mellett. Profizmus. Ez volt, ami áradt felém.

Az első napok csendesen teltek. Látogatási idő elején érkeztünk, a végén távoztunk. Minden alkalommal az orvos odajött hozzánk, és elmondta, mi változott, és mi nem. Végtelennek tűnő napok után üres inkubátor fogadott minket. A heveny szívroham végén egy nővér megnyugtatott, és egy másik inkubátorhoz vezetett. Az osztály még maradt az újszülött intenzív, csak egy másik sarok, másik gép.

Újszülött intenzív egy apa szemével

Csillapodó szívveréssel hallgattuk a tájékoztatást. Javul a légzés, csökkentik a kapott gyógyszereket, rendeződni látszik az állapota. Bár mindenki azzal nyugtatott, hogy ne rémüljünk meg, ha a pici veszít a súlyából, ez nem történt meg. Aludt. Már-már békésen.

Igyekeztem nyugton lenni, de nem bírtam a véremmel. Beszéltem hozzá. Reméltem, hogy a hangom, mint a születésnél, nyugtatóan hat majd rá. Hatott. Nem nyugtatóan, mert az altatás ellenére mocorogni kezdett. Egyszerre voltam büszke, és rémült.

Apai büszkeségem ellenére csendben maradtam. Nem akartam, hogy felébredjen. Néha érintéseket loptunk. Az apró ablakon benyúlva simogattuk a pici ujjait, talpát. Volt, amikor erre is reagált. A feleségem megsimogatta a fejét, és a pici mosolygott. Meghatott tekintettel öleltük egymást.

Voltak momentumok, amelyek folyamatosan erőt adtak. Az, hogy nem veszített a súlyából, hogy a részére bevitt anyatejet folyamatosan megette. Fogytak viszont a kábelek, csövek. Már nem volt nagyfrekvenciás lélegeztetés, kevesebb volt az általam hideg kajának csúfolt infúzió, a gyógyszerek is fogytak. Egyszer csak a poszt intenzívre kerültünk. Bár nem tölthettünk vele több időt, a látogatás itt is korlátozott volt, de a tudat, hogy javul, sok mindenért kárpótolt.

Meg kellett neveznünk egy kórházat, ahol majd az anyukát összeszoktatják a picivel, ahol közösen tölthetnek el legalább egy hetet. Az utolsó ott töltött napon ért minket az a megtiszteltetés, hogy a feleségem kézbe vehette a csöppséget. Felöltöztették, sapka, ruhácska, és máris anyuka kezébe került a pici test. Néztem kettejüket, a meghatott, de büszke pillantást feleségem részéről, a pici elemi bizalmát. Az első kézbevétel percei mélyen meghatottak.

Amikor rajtam volt a sor, elhárítottam. Dehogy mertem a parányi testet kézbe venni. Nem mertem, de nagyon szerettem volna. Csak néhány érintést loptam, és igyekeztem türelmet tanúsítani. Abban reménykedtem, hogy még néhány nap, és máris a kezemben tarthatom, otthon.


Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!