Én a korababások táborát erősítem, és olvastam egy cikket a korababák első napjairól. Szeretném röviden elmesélni, nálunk hogy alakultak a dolgok, egy sokszorosan nehéz terhesség után, tüdőproblémával született kicsi lánnyal, aki egy 9/10-es apgarral az újszülött intenzíven kötött ki.

Sürgősségi császárral született a lányom, a 30. héten. Előtte 3 hetet már vendégeskedtem a kórházban, eddig bírtuk, nem volt tovább esélyem. A császárról most nem írok, mert regény lenne belőle. Tehát.

A kicsi lányunkkal születése után egy perccel elszáguldottak az újszülött intenzívre. Én egy pillantást vethettem rá, amikor kiemelték, az apja készíthetett néhány gyors fotót, de arra már nem volt idő, hogy a nagyi is megnézze. Egy bebugyolált csomaggal rohantak el mellette, miközben ő egy másik babát csodált elérzékenyülve, mert azt hitte, az az ő unokája. Hát nem. Nem tudtuk, mi a baj, és mekkora. Nem mondtak semmit, nem volt rá idejük.

Én csak annyit tudtam, hogy nem mondanak már megint semmit, és elegem van az egész kórházból. A férjem többet tudott, mert látta a rohanást. De nem szólt semmit, amíg biztosat nem tudott, az pedig már délután volt. Addig magában tartotta, tűrte, viselte szó nélkül a fájdalmat. Úgy gondolta, ráérek még megtudni, segíteni úgysem tudok, inkább lábadozzak.


Amikor végre eljött az idő, már nem voltam béna, tolókocsival meglátogattam a kicsit. Apja addigra már tisztában volt a helyzettel, próbált felkészíteni. Nem járt sikerrel. Nem lehetett felkészíteni.

Amikor végre bejutottam, azonnal jött az orvos, bemutatkozott, és minden tudnivalót elmondott a kicsiről. Nem volt szívderítő látvány, a legkisebb pelus a hónaljáig ért, és mivel tüdőproblémája volt, nagyfrekvenciás lélegeztetőre volt szüksége. A gép rázta a testét, csövek lógtak belőle mindenhol.

Néztem az inkubátor mellett lévő ijesztő gépeket, követtem tekintetemmel a tekergő vastag csöveket. Vajon melyik mire való? Az egész inkubátor rázkódott. Próbáltam rájönni a masina működési elvére, de persze nem vagyok egy műszaki zseni. Annyit azért felfogtam, hogy nemcsak befelé kapja a levegőt, de a gép ki is szívja az elhasználtat.

Az orvos kérdésemre elmagyarázta, hogy mi nem fejlődött ki, mi nem működik rendesen a gyermek tüdejében, és mit is csinál pontosan a gép. Gyakorlatilag lélegezni tanította. Azóta is többször felmerül bennem az a kérdés, amit a kicsi orvosa tett fel nekem, hogy vajon miért nem kaptam tüdőérlelőt fenyegető koraszülés esetén? Nincs válasz.

Néztem a tündérkémet, akit még meg sem érinthettem, és reszkettem, hogy elveszítem. Napok teltek el, mire azt merték mondani, hogy csak idő kell, és rendben lesz. Nem gondolkodtam, igyekeztem nem érezni semmit. Ölni tudtam volna, ha lett volna értelme, és ha egyértelműen meglett volna a felelős.

Persze sok hiba történt a terhességem során, sok mindenkit okolhatnék, ahogy okoltam magam nagyon sokáig. De ez semmin sem változtat. Ott csak arra gondoltam, imádkoztam, reménykedtem, mondogattam, mint egy mantrát, hogy a gyermekem meggyógyul, magamhoz ölelhetem, és óvhatom, amíg csak szüksége lesz rám.

Néhány nap múlva szólt az orvosa, hogy kellő fertőtlenítés után benyúlhatunk az inkubátorba, és megsimogathatjuk őt. Nem mertem. Csak álltam, remegtem, rettegtem, féltem, hogy „elrontom”, amit az orvosok elértek.

A férjem nagy lendülettel kinyitotta az inkubátor ablakát, és megtört a jég. Ki akartam szedni onnan, magamhoz szorítani, és elszaladni vele, ahol nem bánthat minket senki. Nem tettem. Simogattam, és beszéltem hozzá. Dicsértem, ahogy már a pocakomban is tettem, meséltem neki a mamáról, a kiságyról, ahol nincsenek csövek.

Megrázó és megható volt, ahogy az ujjunkat a szájába próbálta venni. Persze tudom, szopóreflex meg minden, de a szívem szakadt meg, hogy nem ölelhetem, nem adhatok neki cicit. Az egyik nővér nagyon lelkes volt, aranyos, ahogy óvatosan kipuhatolta, hogy tudnék-e tejet bevinni neki, van-e már, mert ő szeretné megpróbálni, már lehet, az orvos megengedte.

Az újszülött intenzíven

Ujjongtam. Még aznap bevittük neki. Onnantól kezdve azon mértük, hogy mennyit javult, hogy mennyit sikerült ennie. El kellett érnünk egy határt, ami kell a poszt intenzívhez, és az utógondozó kórházhoz.

Minden nap maradhattunk a látogatási idő végéig, senki nem szólt bele, hogy mit csinálunk, persze csak a „saját” inkubátorunknál. A második látogatáskor már megismertek minket, többször nem kellett bemutatkoznunk senkinek sem. Kaptunk saját köpenyt is, amit az inkubátor aljában lehet tárolni.

Az előző hetek, hónapok kórházi tapasztalatai alapján sokkal rosszabbra számítottunk. Szerencsénkre azt kell mondanom, hogy végre emberséggel, megértéssel és szakértelemmel találkoztunk.




Az egész újszülött intenzív osztálynak, az ott dolgozó orvosoknak és nővéreknek a legnagyobb hálával és köszönettel tartozunk.

Adri



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!