Sziasztok!

Én a terhességem történetét szeretném megosztani Veletek dióhéjban. Már régóta olvasgatom, kik mit is írnak, hallgatom a meséket, és néha magamban dünnyögök, rosszabb esetben dühöngök is. Hogy miért?

Mindig valamilyen divatot követünk. Most éppen az a divatos, a trendi, hogy semmi sem jó, semmi sem szép, semmi sem cukros-szirupos. Ehelyett mindent szidni és ócsárolni kell, kiemelni a nehézségeket, nyafogni, és leszólni azt, aki valami pozitívat is mer mondani. Velem is ez a helyzet.


A terhességem enyhén szólva nem volt könnyű. Az első perctől veszélyeztetett terhes voltam, és okkal. A méhszájam végig nyitva volt, és a szülés közeledtével egyre jobban nyílt. A megfelelő időben megtaláltak a sorozatos rosszullétek (megjegyzem: egész napos reggeli rosszulléteim voltak, ahogy írtad is valahol), majd a terhességi cukorbetegség, a magas vérnyomás, amiből végül szép kis toxémia alakult ki, a túl sok magzatvíz és a következményeitől való félelem. A 9. héttől kórházban feküdtem a szülésig.

Senki sem ismert rám, én magam sem tudtam, ki az, aki a tükörből mered rám, karikás szemekkel, a pufi arccal, nyak sehol, a lábam a egy cipó, a melleim két dinnye…

Tehát azt hiszem, hogy volt okom panaszra. Panaszkodtam is, nem tagadom. De sosem a terhességre, vagy a babára, hanem a nyavalyáimra. És közben élveztem, hogy babát várok, hogy belátható időn belül édesanya leszek, hogy a kisbabámat érzem a hasamban, hogy van kiért vigyáznom magamra, hogy lehet, hogy most nem jutnak szép ruhák, mert a kórházba max szép hálóingeket vihettem, de neki majd vásárolgathatok.

Igyekeztem jól felfogni, hogy nem tudom kivenni a részem a készülődésből, és inkább arra gondoltam, hogy milyen szerencsés is vagyok, mert a babámat hetente láthatom az ultrahangon, már minden porcikáját jól ismerem, és tudom, hogy jól van. Hogy mekkora mázlim van, hogy orvosok és nővérek hada figyel ránk, hogy nem fordulhat elő, hogy valami későn derül ki.

Miért kell ezt az időszakot mindenáron tönkretenni? Rendben van, ha valakinek úgy jó, hogy állandóan csak siránkozik, nyavalyog, sajnáltatja és sajnálja magát, ám legyen. De nekünk, többieknek, ezt miért kell hallgatni, jó képet vágni hozzá, mert ha nem tesszük, akkor érzéketlennek bélyegeznek?

Mi, vagy inkább beszéljek a magam nevében: én miért nem dicsekedhetek, hogy igen is terhes vagyok, és kisbabám lesz, és ez mindennél fontosabb, mindennél szebb, és igen is rózsaszínben látom a világot egy lepukkant kórház falai között is? Miért kell rögtön fanyalogni, mi több, kétségbe vonni, hogy igazat mondok, hogy tényleg cukros-habos-szirupos gondolataim vannak a terhességemről?

Nem volt könnyű. De boldog voltam, soha olyan boldog életemben nem voltam, mint akkor, amikor a kislányomat vártam. Már egy éves lesz nemsokára. Gyönyörű kislány, akitől csak örömet és boldogságot kapok. Léte első percétől.

Üdv:

L. Karnai Hella


Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!