Sírós napom volt, és úgy döntöttem, kiírom magamból. Valószínűleg egy nagy zagyvaság lesz az egész, de nem bánom. A fő okom a sírásra az volt, hogy milyen édes ez a gyerek, de az élet őt sem fogja kímélni, meg hogy néha utálok egyedülálló mami lenni. Nincs semmi különös, valószínűleg nekem sem rosszabb, mint másoknak, de néha borul a bili. Általában igyekszem pozitívan szemlélni mindent, többnyire sikerül is. Ma nem ment. Közben tudom, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy a gyermekem egészséges, hogy másnak mennyire nehéz, az én gondjaim mellettük eltörpülnek. És mégis, néha nekem is sírnom kell.

Ma volt először a fogorvosnál a lányom. Ennek is eljött az ideje. Nem azért, mert valaki (orvos, védőnő) küldött, nem azért, mert túlbuzgó, vagy túlpara mami vagyok, egyszerűen kellett. Sajnos.

Két hete kérdeztem a gyermekorvost, mikor kell először vinni a kicsiket a fogászatra. Nekem ugyanis az anyatejes bababulin azt mondta a fogorvos, hogy amikor már nyolc foga van. A lányomnak most jön a tizedik. Tudom, ez nem sok, hiszen lassan 19 hónapos lesz (úristen!), de ez van.


Nem akartam elvinni, ha nem muszáj, de észrevettem az egyik fogán egy fekete csíkot az ínyénél. Fogkefével el tudtam távolítani, de megijesztett. Láttam már ilyet. A barátnőm mindhárom gyerekének volt, és szépen le is rohadt az összes foguk. Az első perctől gondolok a fogacskáira. Soha nem kapott cukrot, cukros ételt, italt, mossuk a fogát rendszeresen, és nagyon élvezi is.

Kértem időpontot, és elmondtam a kicsinek, hogy délután megyünk a fogorvos nénihez, aki megnézi a fogacskáit, utazunk a villamossal, felveheti a kiscsizmáját, aztán vásárolunk is a gyógyszertárban. Ezután elsírtam magam. A lányom ugyanis irtó lelkes lett, nagyon örült, hogy nénihez (nyéni) megyünk, hogy villamoson (zsilla 🙂 ) utazunk, autózni nem szeret. Hosszú ideig mondogatta, hogy örül, menjünk már, a mama is jöjjön. Én meg csak sírtam.

Utálom a fogorvosokat. Felnőtt fejjel már felfogom, hogy mi miért van, meg tudom, hogy túlélem, és mire számítsak, és igazán csak jó tapasztalatom van. De gyerekként! És hiába kedves, emberséges, ügyes már velem bárki, és bizony utálni fogom, menthetetlenül, hogy oda kell mennem. Ezért féltettem a kicsit is. Nem szeretném, ha egész életében ő is utálná a fogorvosokat, vagy rettegne tőlük. De a “nyéni” kedves volt, nem bántotta, nem csinált vele semmit. Olyan édes volt a kis maszat! Bedobta a papírdarabot a kukába, mert annak ott a helye. Nagyon büszke voltam rá. A főorvosnő viszont mondott egy-két érdekességet válaszul a kérdéseimre.

  • Mitől van a csík? Két dologtól lehet, szuvasodás és fogkő, neki az utóbbi van.
  • Az mitől van? Genetika, baktérium, sok cukor. Ebből a genetika tényleg lehet, a családban több a rossz fogú, mint a jó. Én balga azt hittem, tőlem örökölte. A cukor kizárt, a baktériumhoz meg nem tudok hozzászólni. Én nem láttam, hogy bement, de hát nem is mikroszkóp van a szemem helyén.
  • Mennyire veszélyes? Ha szuvasodna, akkor nagyon, így nem igazán. Alatta a fog egészséges.
  • Mit lehet tenni ellene? Ha szuvasodna, ecsetelés, reszelés, tömés, így semmi. Rendszeres fogmosás, ellenőrzés, és némi idő múlva eltávolítás.
  • Túlparázom? Határozottan. Lehet. De azért meg fogok kérdezni mást is.

Aztán sírtam még egy kicsit csak úgy is. Egyedülálló anyuka vagyok. Ez elég nehéz. Aztán meg ki nem állhatom, hogy akárki jön látogatóba, fogalma sincs az életünkről, beleszól, jobban tudja, megszól. Pl. hogy miért nem adok cukros teát meg csokit a kicsinek, vagy miért kell halkan beszélni, ha alszik, hogy miért nem nyalom le a kanalát, vagy miért nem adom neki a falatot a saját kanalammal (pont a fogai miatt), meg egy csomó más is. Mi a jó döntés? Mindig magyarázni, vagy elengedni a fülem mellett, mintha meg sem szólalt volna, vagy ráhagyni arra az időre? De utána nekünk (a gyereknek és nekem) lesz megint nehezebb!

Ráadásul rájöttem, hogy nekem nem az anyai élet a nehéz. A többi. Mára alig maradt valaki mellettem a hajdani nagy társaságból. Akiket most ismerek, semmit sem tudnak rólam, a “múltamról”, hogy mit csináltam és hogyan, mi történt és miért. Még ha el is mondom, nem értheti, hiszen nem volt ott velem. Vagyis ettől is egyedül érzem magam. Egyedül vagyok egy kisgyerekkel, és a körülöttem élőkkel nem is tudok másról beszélni, mint a gyerekekről. Mint egy búra. És a búra alól ügyintézni, problémamegoldani még körülményesebbnek, fárasztóbbnak tűnik.

Én nem tudom szidni a lányomat, nem tudok rá panaszkodni. Nem mondom, hogy nem húz fel néha, vagy nem vagyok türelmetlen egyszer-kétszer, vagy éppen fáradt, de ez semmi. Megint jön egy foga. Ez a kiscsaj meg csak nyüszizik, bújik, cicizik, de nem sír, nem üvölt, nem “rossz”. És ha őszinte akarok lenni, nem érdekel, hogy elmosogattam-e, ha a lányom az ölemben akar ülni egész nap, mert épp úgy jó neki. De ez csak addig megy, amíg egyedül vagyok vele. Fura, mert ha egyedül vagyok, egyedül kell döntenem, megbirkózni mindennel, az a baj. Ha valaki ott van, és beleszól, akkor meg az a baj. Ezek szerint nekem sem lehet a kedvemre tenni. 🙁


Szerencsére a sírásom, hogy rossz tapasztalata lesz a kicsinek a fogorvossal, értelmetlen volt. De legalább egy adag feszültségtől megszabadultam. És most jól kinyafogtam magam. Köszönöm! Néha nagyon nehéz egyedül!


Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!