Sziasztok. Az én történetem lehetne vidámabb is, ha több eszem van, nem okoskodom, hanem hallgatok az orvosokra. Most már tudom, mindenben igazuk volt, és én tévedtem. Máig nem értem, kinek képzeltem magam, hogy jobban tudtam, mit kell tennem, mi a jó nekünk.

Van egy kisfiam, 8 éves. A férjem bár rendes, és jó apa is, nem egy házitündér. Akartunk még egy babát, hát próbálkoztunk. Sikerült is elég hamar. Nem is egy baba, hanem mindjárt kettő. Nagyon boldog voltam, de be kell vallanom, az elején volt némi pánik is bennem. Hogy hogyan fogom én bírni háztartást, a fiamat, a házasságomat, és egyszerre két csöppséget.

Sajnos az élet hamar megválaszolta a kérdéseimet. A terhességem 27. hetében vérezni kezdtem. Telefonáltam az orvosomnak, aki azonnal berendelt a kórházba. Nem akartam menni, este volt, nekem rengeteg tennivalóm lett volna még. Kiabált velem, így hát mentünk. Három másik kismama mellé kerültem, egy már megszült, de jól volt, kettő még egyben volt. Egyfolytában lógott a fülemen a telefon, adtam az utasításokat, az információkat a férjemnek, fiamnak, mit kell még megcsinálni, mit hol találnak.

Nagyon furán néztek rám a szobatársak. A férjem ideges volt, nem értette, mi a csudáért nem megyek haza, ha a vérzés elállt, és semmit sem kapok, csak megfigyelnek. Már én sem értettem. Otthon lett volna a helyem, én is úgy éreztem. Hogy ellopom tőlük ezt az időt, és csak lógatom a lábam, őket meg benne hagytam a pácban. Könyörögtem, hogy engedjenek haza, nekem családom van, de csak a fejüket rázták. A végén már rám szóltak, hogy vegyek vissza magamból, nem őmiattuk kell maradnom.

Lefeküdtünk, még beszélgettünk kicsit a sötétben. Aztán valami furát éreztem. Kisvillanyt kapcsoltam, és láttam, hogy megint vérzek. Kimentem a mosdóba, nem kellett volna. Mindent összekentem. A szobatársak kimentek szólni az éjszakás nővérnek, engem már nem engedtek mozdulni, dőlt belőlem a vér. Addigra már sírtam, és telefonálni próbáltam, de nem sikerült. A férjem kikapcsolta a telefonját.


Azonnal a műtőbe vittek, altattak. Amikor felébredtem, először csak annyit mondtak, hogy minden rendben van, aludjak. Másnap reggel tudtam meg, hogy az egyik babát elveszítettem, nagyon sok vért is vesztettem, a másik babát csak nagy küzdelem árán tudták az orvosok megmenteni. Napokig nem szóltam senkihez. Egyedül voltam, a férjem dühös volt, hogy nem vagyok otthon, és nem is keresett. Nem tudta még, hogy mi történt.

Soha nem bocsátom meg magamnak. Még a kórházi szobában sem tudtam nyugton maradni, telefonálgattam, sétálgattam a fekvés helyett, ahogy meghagyták. Ezért ment el a kislányom. A kisfiam koraszülött lett, nagyon nyugtalan, sírós baba. Biztos vagyok benne, hogy hiányolja a kishúgát.

Kérlek, ne hagyjatok ki a történetemből semmit. Hátha másnak tanulságos lesz. Az orvosok jobban tudják. Semmilyen házimunka, veszekedés nem éri meg egy kisbaba halálát.

Üdvözlettel:

Dékány Nikol
Budapestről


Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!