Egy olvasói levél

Erika levele ismerősnek tűnt. Több anyuka mondott hasonló mondatokat a kismama találkozón, amin részt vettem. Talán mindannyian megtapasztaljuk ezt, nem tudom. Azt hiszem, talán az ilyenekért is jó lenne, ha komolyabban figyelnénk egymásra.


Egyszerűen ezt érzem. Rémes, hogy senki sem érti meg. Mindenki csak azzal jön, hogy ne legyek féltékeny, meg hogy ha baj van, úgyis az anyja kell neki. Én most nem így érzem.

A fiam nem szívesen játszik velem. Ha én ülök oda a szőnyegre mellé, inkább elfordul, és egyedül épít, meg pakolászik. Ha jön a mama, vagy papa, akkor hozzájuk rögtön megy, emeli a karjait, játszanak együtt. Ha szeretném átvenni az anyósomtól, akkor elfordul, hozzábújik, nem akar jönni. Végül azért nem sír, de nem is örömmel jön hozzám. Velem nem szívesen eszik, otthagyja, szétdobálja az ételt, a mamával úgy viselkedik, mint egy kisangyal.

Ha hazaérek nem örül. Ha elmegyek, mintha észre sem venné. Bezzeg ha valaki más érkezik, sikít örömében. Ha elesik, megüti magát, valami fáj, nincs rám szüksége, még akkor sem hozzám jön, ha választani tud.

Nem értem. Szeretem, figyelek rá, játszanék vele. Nem bántom, sem szóval, sem tettel. Olyan nehéz és fájó így! Biztosan van bennem féltékenység is, hogy is ne lenne, ez már fél éve így megy. A fiam most 18 hónapos. Már jár, szalad, néhány szót mond. Én nem vagyok már fiatal, 38 évesen szültem őt, és ő az egyetlen gyermekem. Amíg kicsi volt, sokat foglalkoztam vele, tornáztunk, angolul is játszottunk (angoltanár vagyok).

Egyetlen vigaszom az, hogy ha nem vagyok a közelében, de tudja, hogy otthon vagyok, akkor egy idő után jönnie kell és megnéz. Nem jön oda hozzám, nem ölel meg, csak ellenőrzi, hogy megvagyok-e még. Ez vajon normális, és tényleg én látom rosszul? Vagy tényleg nem szeret engem?

Erika, Jászberényből

2 hozzászólás

  1. Szabina
    • Követi Jánosné

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!