Alíz: Nem akarok jó anya lenni!

Sziasztok!

Nem tudom, ilyet lehet-e, de én nem szüléssel vagy szoptatással kapcsolatos történetet hozok, csak pusztán a gondolataimat. Lehet? Mégpedig erről: nem vagyok jó anya, és nem is akarok az lenni!

Megbotránkoztató, ugye? Mert bár jó anyának nem kell lenni, de elég jó anyának igen, ez most a menő, ennek kell hát megfelelnünk. És alig páran jönnek rá, hogy a címke mindegy. A lényeg: megfelelni.

Akartam jó anya lenni, tökéletes, majd épp csak működő. Majdnem belepusztultam, hogy mindenkinek megfeleljek, a hivatalos közegeknek, a barátoknak, a tapasztalt anyatársaknak, és természetesen a családomnak. Főleg nekik. És sosem voltam elég jó, sőt, rossz voltam.

Kerestem megoldást, könyveket, pszichológust, és megértettem, amit itt nagyon sokszor olvasok: nem vagyunk egyformák, a gyermekeink sem egyformák, és nem is működnek egyformán.


Még egyet tudok biztosan, nem akarom, hogy úgy nőjenek fel, ahogy én. Hogy félnek, hogy nem fogadják el őket olyannak, amilyenek, hogy nem elég jók, hogy másnak kell mutatniuk magukat, mint amik valójában. Félelemből, dacból, haragból, szeretetvágyból, az ok mindegy is.

Volt nagyon mély pontom, amikor azt éreztem, bár ne is szültem volna soha, én erre képtelen vagyok. Szeretem, de bántom őket, ezzel saját magamnak is fájdalmat okozok, hát kinek kell ez?

Boldogtalan voltam, dühös, összeroppantam a súly alatt, a gyerekeim pedig nem voltak olyanok, mint amilyennek a környezetük elvárta volna őket. De nem voltak önmaguk sem. Hanem egy harmadik, álarcot viselő valakivé váltak, akik saját magukat sem szerették.

És a megoldás: nem akarok jó anya lenni! Nem akarok valamilyen gyerekeket! Azt akarom, hogy a gyerekeim önmaguk legyenek, merjenek azok lenni, ne kelljen álarc, ne kelljen háború. Ennek feltétele az, hogy nem kezelem őket “szellemi fogyatékosként” (elnézést is kérek, nem rosszból írom!), hanem életet adok nekik. Ahogy egyszer már adtam fizikailag, most megkapják lelkileg és szellemileg.

Nem akarok jó anya lenni!

Vannak feladataik, döntéseik, életük. Saját életük. Én meghallgatom, nem akarom azonnal megoldani helyettük, és bárhogy döntenek, támogatom őket. Tanácsot kapnak, ha kérnek, de nem károgok a fülükbe, hogy jajjj, mi lesz a vége…

Persze a főnök én vagyok. Én döntök az útról, hogy merre tartsunk közösen, de nem kényszerítem őket semmire, nem irányítom őket erőszakkal, hogy legyenek másmilyenek, mint amilyenek a valóságban.

Tehát nem vagyok jó anya. Nem szidok minden illetlen dologért, nem várom el a mindenkinek való megfelelést, nem várom el, hogy idegenekkel bájologjanak, legyenek csak kedvesek azokkal, akik szerintük megérdemlik. Nem érdekel, hogy háborús övezetet csinálnak a lakásból, és nem érdekel, hogy jön-e valaki, aki ezt majd jól meglátja, mert úgyis rendet tesznek, és nem erőszakra. Hanem együtt, a játék részeként.

Az eredmény: én nyugodt vagyok (!!!), ők bátrak, őszinték, és önmaguk. Tehát jó anya vagyok 🙂

Alíz



1 hozzászólás

  1. Virág Noémi

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!