Köszönöm a történeteket, amiket küldtetek. Most Móni történetét választottam, aki megtapasztalta, milyen kvöetkezményekkel jár a mélyen tapadó méhlepény. Talán nosztalgiázom is, mert több mindent ismerősnek találtam. Íme:

Az én történetem a félelemről és az összeszorított fogakról szól.

A terhességem a lehető legjobban kezdődött. Akartuk a picit, mindketten kivizsgáltattuk magunkat, egészségesek voltunk. Viszonylag hamar teherbe is estem, és madarat lehetett volna velünk fogatni. Néha összezördültünk azon, hogy kisfiú vagy kislány lesz a gyermek, és mi is lesz a neve. Dolgoztam, és dolgozni is akartam a terhességem végéig.

A terhességem 18. hetében vérezni kezdtem. Mentem felfelé a lépcsőn, amikor észrevettem, hogy kondenzcsíkot húzok magam után. Rettenetesen megijedtem. Azonnal hívtam a férjem, és rohantunk a kórházba. Pánikoltam. Addig mindent rendben találtak, az összes vizsgálati eredményem tökéletes volt.

A kórházban megállapították, hogy mélyen tapad a méhlepényem, teljesen elzárja a méhszájat, és elég egy rossz mozdulat, és leválhat. Azonnali és végig szóló fekvésre ítéltek. A munkahelyem nem tolerálta, és két hét múlva kirúgtak.

Amint felkeltem, azonnal vérezni kezdtem, így néhány nap után abbahagytam a próbálkozást, hogy legalább a háztartást ellássam. A férjem próbált helytállni a munkában és otthon is, én meg csak egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam.
Nem mertem mozdulni, semmi nem úgy volt, ahogy megszoktam, és még csak nem is szólhattam érte. Az anyósom szerint egy rinyálós liba vagyok, aki elhagyja magát, és úgy kell nekem. Nem jött segíteni.

A terhességem 34. hetében mentünk a szokásos vizsgálatra, amikor az orvosom úgy döntött, ott kell maradnom. A méhlepény nem mozdult el, mozgásra még mindig véreztem, a lábam triplájára dagadt, és a parlagfű allergiám is előjött. A férjem ment haza csomagolni, teljes pánikban. 5 hetet feküdtem bent szülés előtt, napi két ctg-t kellett csinálni, valami sosem volt jó.

Folyamatosan vizsgáltak, mértek, és állandóan leszúrtak, hogy mennyit hízom. Furcsa volt, mert kórházi koszton éltem, nem nassoltam mellé, viszont tele voltam vízzel. A nővérek utáltak, mert nem kelhettem fel, ágyban kellett étkeznem, kísértek a vizsgálatokra, szóval sok munkát adtam nekik. Az orvosok nem mertek felelni a kérdéseimre, mert a választott orvosom volt az osztályvezető főorvos, és tartottak tőle.

A 39. héten a méhlepény elmozdult, jelentős vérzés kíséretében, mindenkire a frászt hozva. Megindult a szülés, ami halálra rémített. Egyébként is kellőképpen kikészültem már addigra, és programozott császárra készültünk spinális érzéstelenítéssel. Azonnal levittek a szülőszobára, infúziót kötöttek be, és szültünk.

Legalábbis én próbáltam. A baba méretét jelentősen elsaccolták. Én kicsi vagyok és vékony, a babát 2800 grammra becsülték. Nem tudtam megszülni. Romlottak a baba értékei, én fáradtam, kínlódtam, és már minden mindegy volt.
Ekkor az orvosom úgy döntött, császármetszéssel segít rajtunk. Elaltattak, és megszületett a lányom 4100 grammal és 56 centivel. Utána mesélte a nővérke az intenzív osztályon, hogy nagyon csodálkoztak, hogy hogyan tévedhettek ekkorát, és csoda, hogy nem lett nagyobb baj.

Mára megnyugodtam, van egy kétéves gyönyörű és egészséges lányom. De több gyermeket nem vállalok.

Köszönöm, ha közzéteszed.

Móni



1 hozzászólás

  1. Gabi001

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!