Olvasó levél

Szia Magdi!

Csak olvasok, olvaslak, meg a többieket is, közben nézem a tv-t, most lett vége az X-faktornak, és kiesett a kedvencem. Arra gondoltam, hogy megérdemelte volna, hogy tovább jusson, ahogy előtte a kislányról is azt gondoltam, megérdemelte volna. Hiszen olyan tehetségesek, annyi szép percet tudnak adni. Amikor olvastam, hogy a kemény kezdet után a kislányod gyönyörű, egészséges és nagyon okos, azt éreztem, megérdemled. Hiszen szereztél nekem néhány mosolyogtató, vagy éppen elgondolkodtató percet. Olvastam a többiek írását, és arra gondoltam, megérdemelnék a boldogságot. De mi van velem?

Amikor ma már sokadszor gondoltam azt másról, hogy megérdemli az örömet, a boldogságot, hirtelen arra is gondolnom kellett, hogy én nem érdemlem meg? Persze kívülről minden szépnek látszik. A kisfiam most lesz egyéves, a férjem remek ember, anyukám sokat segít, szép lakásban lakunk. De nem vagyok boldog. Valahogy úgy alakult, hogy én már nem számítok. Már csak anya vagyok, saját igények, szükségletek, álmok és vágyak nélkül. Nem a fiam miatt, hanem éppen a családom, a környezetem miatt.


Egy anyának annyi a boldogság, ha a gyermeke egészséges, mosolygós, boldog kisbaba. Ez rendben is van, és emiatt tényleg nagyon boldog, hálás és kicsit büszke is vagyok. De más már nem létezhet? Egy mozi öröme, egy egyedül eltöltött óra nyugalma, egy könyv általi kikapcsolódás, vagy nagyobb dolgok: munkahelyi elismerés, vagy tehetségem által elért eredmény? Nem mintha tudnám, miben is vagyok annyira nagyon tehetséges, és úgy tűnik, már esélyem sincs előcsalogatni valamit magamból. Egy anyának nincs joga vágyni, álmodni, szomorkodni, letörni, ha a gyermeke jól van? Nekünk nincs jogunk saját élethez, saját eredményekhez, saját elismerésekhez, saját boldogsághoz? Ami nem a gyermekünktől van, hanem önmagunktól?

A minap kérdezte valaki, hogy mit szomorkodom, ha valamit nem kaptam meg, majd Dorián (a fiam) eléri, majd annak örülhetek, büszke lehetek. Persze. De saját jogon már nem jár semmi? Én nem érdemlem meg (vagy másképp: egy anyuka nem érdemli meg), hogy elérjen valamit? Ritka keveseknek sikerülhet, a Wolf Katit kicsit irigylem is. Róla is azt gondoltam, hogy megérdemelte. Dolgozott keményen, nem adta fel, van két szép gyermeke, most már ő is következhet, a gyerekek felnézhetnek, büszkék lehetnek rá. De nekem (nekünk, egyszerű anyukáknak) ez nem jár? Rám nem lesz soha büszke a fiam, hogy anya mi mindent tud, mit ért el, ha csak itthon ülök, és “nem szomorkodom”.

Miért kell úgy kiabálni, két kézzel hadonászni, hogy észrevegyék (férj, anyós, ismerős és ismeretlen), hogy én is ember vagyok, dolgozom itthon (bár a háztartás és gyermeknevelés ugye nem munka), nekem is voltak álmaim, nekem is lehet rossz napom, én is szeretnék figyelmet és törődést. De nem jár. Legyen minden rendben, tiszta és káoszmentes lakás, tiszta ruhák, finom vacsora, jutalom pedig a kicsi mosolya. Se egy jó szó, se egy köszönöm, se némi egyéb honorárium (mint írtam, nem nagy dolgok: egy mozi, egy könyv, egy óra). Aki anya, az megszűnik embernek lenni?

Ne haragudj, eléggé negatív lett, megértem, ha közzé nem akarod tenni (talán nem is illik sehová), de talán válaszolsz nekem. Köszönöm, hogy elolvastad.

Moire



Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!