Kedves Magdi!

Köszönöm a kedvességedet és a bátorítást is, hogy írjam meg a történetem publikus formában. Igazad van, hátha segít másnak is rálépni az útra. Te természetesen tudod, de hozzá kell tennem, hogy az írásod (Kérjek segítséget. Mégis hol? – M.) indított el engem, hogy írjak Neked, és a biztatásodra mertem a telefont felemelni. Íme hát a történet.

Nagyon el voltam keseredve, olvasgattam fórumokat, kerestem más anyák történeteit, akiknek sikerült kijönni a csapdából. Mert csapdának érzem a házasságot, majd a gyermekem születését, és leginkább azt, ami utána következett. A fiamat imádom, a férjemet is szeretem még, de az életünk annyira különbözővé vált, hogy egyszerűen nem értjük, és talán már nem is ismerjük egymást. Ő legalábbis egészen biztosan semmit sem tud rólam, az érzéseimről, a démonaimról, egy legyintéssel elintézi, ha panaszkodni merek. Nem rossz ember Ő, csak nem érti, itthon mi lehet olyan rossz.

Már olyan voltam, mint egy sarokba szorított patkány, aki forgatja a szemeit, vicsorog, de nem látja a kiutat. Ekkor olvastam az írásodat. Kicsit egyszerűnek éreztem, de már tudom, hogy szándékosan az, és hogy valóban egyszerű. Csak ezt az ember nem látja. Sosem jutott volna eszembe, hogy ilyen segítséget kérjek. Ez megbélyegez, bekerülök a rendszerbe, diliházba csuknak, dilis is leszek. Ezeket gondoltam.


Azt sem tudtam, hogy van ilyen szolgáltatás. A drága pszichiáterekről persze tudtam, de nem hiszek abban, hogy heti egy alkalom 15 ezer forintért majd megoldja az életemet. Aztán vettem egy nagy levegőt, és kértem egy időpontot a kerületi pszichiátriai gondozóban. Kimondani is szörnyű, mégis meglehetősen könnyedén ment, nagyon kedves volt a hölgy, nem kellett semmi hozzá, valóban nem kértek beutalót. Csak hogy szánjak rá kb két órát.

Rászántam. Nagyon alaposan kikérdeztek, felvettek egy kartont, oldalakat írtak tele a mondataimmal. Közben elsírtam magam, de vigasztaltak, közben félretették a telefont, bezárták az ajtót. Amikor ez megvolt, várnom kellett a pszichiáterre is egy kicsit. Majd behívott, és belekérdezett a már elmondottakba. Olyan pontosan, hogy ott is elsírtam magam. Nagyon kedves volt Ő is.

Azt mondta, nincs még óriási baj, de valóban nagy baj van, és ebből csak még nagyobb lehet, és egyedül már nem tudok kimászni. Kevert szorongásos depresszióm van jelenleg. Gyógyszeres terápiát és pszichológust javasolt. Alaposan tájékoztatott, mit kell, mit lehet és valószínűleg mit fogok tapasztalni a gyógyszerektől, és mire mit lépjek, mikor telefonáljak. Teljesen megnyugtatott.

A pszichológushoz külön időpontot kellett kérni. Mivel fogalmam sem volt, mire számítsak, és nem is nagyon hittem benne, ezért elég szkeptikusan álltam hozzá. Nagy meglepetésemre semmi extra nem volt, teszteket csináltatott velem, még itthonra is adott egyet. A következő alkalommal beszélgettünk, és a harmadik alkalommal kezdtük a valódi munkát.

Jelenleg itt tartok. A gyógyszereknek hála (antidepresszáns és szorongásgátló) könnyebbek a napjaim, sokkal többet bírok, nem feszülök, látok fényt is az alagút végén, és végre tudok aludni. Számítok a tapasztalataim alapján a pszichológusomra is, hogy segíteni tud. Tudom, válaszokat nem fog adni, megoldani az életemet nem fogja. De nagyon jól kérdez, és nem tűr kibúvót.

Mostanában értettem meg, mennyire rosszul voltam. Nem tudom, meddig bírtam volna még, már önveszélyes gondolataim voltak. De már bízom benne, hogy kijövök ebből, lesz újra saját életem, amit más is értékelni fog.


Köszönöm Neked.

Üdvözlettel:

Lilian
(nem szeretném a nevem publikálva látni, ne haragudjatok)


3 hozzászólás

  1. hoffmannkriszta
    • Magdi
    • Lilian

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!