Kedveseim!

A sötét oldal gyakran azért cincál és ver minket péppé, hogy erősödjünk, és azt mondhassuk: „Na ezt már nem!!!” Élő példa vagyok erre én is.

Gyakran találkozom séta közben anyukákkal, és mikor beszélgetünk, kiderül, hogy az én gyerekem jó alvó, jó evő, értelmes, szép és még tejci is van és még segítségem is van stb. és ilyenkor azt gondolják, bezzeg nekem milyen könnyű így.

Könnyen megítéljük a másikat, de azt nem tudhatjuk, hogy milyen titkos rémálmok gyötrik. Mert mindenkinek van valami, ami fájó pont az életében.

Mert ezen a Föld nevű kiképzőbolygón senkinek sem olyan egyszerű. Senki nem tudja, hogy min mentünk keresztül mi ketten a kisfiammal és a férjemmel, míg idáig eljutottunk.


Egy fülledt augusztusi napon kezdődött az egész. 8 hetes várandós voltam, amikor az esküvőnk utáni napon valami szörnyűség történt. Összepakoltuk a lagzi utáni romhalmazt és sétáltunk haza ebédelni holt kimerülten. Aztán mikor elmentem wc-re, ijedten tapasztaltam, hogy „megjött”.

Ajjaj… Hívtam az orvost, azt mondta, irány a kórház. A rizsszemek még konkrétan a hajamban, az esküvői konty keményre összeállva a kilónyi lakktól. Pár cucc felkap, kocsiba ül.

Végig zokogtam az odafelé vezető utat, férjem szintén kikészülve. Odabenn megvizsgáltak, befektettek. Aztán miközben vette fel az adataimat a nővérke, éreztem, hogy a betét ellenére is folyik végig a vér a lábamon. Azonnal kitisztáztak, ágyba, szigorú fekvés.

Életem egyik leghosszabb éjszakája következett. Egyetlen dolog lebegett a szemem előtt, az UH vizsgálat eredménye: Egy darab ÉLŐ magzat. Persze mindenki szívatott, hogy biztos túl jól sikerült a nászéjszaka… hát persze… vicces.

Egy hétig tartottak benn. A nővérek minden pisiléskor ellenőrizték a betétet. Szerencsére a vérzés csökkent és meg is állt.

Nem tudom minek köszönhetem. A rutaszkorbin? A szörnyűséges ízű pásztortáska tea, amit behozattam a kórházba? (vérzéscsillapító hatású, csak saját felelősségre) A rengeteg imádság és könyörgés?

De a pici magzatom életben maradt és még nőtt is. Hazamehettem, de kimondták a diagnózist; veszélyztetett. Rettegve vártam, hogy végre valahára betöltsük a vízválasztó 12. hetet. Ekkor van egy fontosabb UH.

A vizsgáló doki megállapította, hogy szépen fejlődik a magzat, minden rendben vele. Még képet is kaptam… de. Valami nem stimmel a méhfallal. Valami van ott, aminek nem kéne. Kikészültem…

Kiderült, hogy egy úgynevezett hematóma alakult ki a vérzés helyén, ami egy vérömleny gyakorlatilag. A lényege, hogy nem szabad növekednie, mert akkor leválik a méhlepény és az a magzat végét jelenti.

Ettől kezdve hetente jártam UH-ra. Szerencsére a hematóma nem növekedett, csak a babuci. Aztán egy reggel megint megtörtént. Elmentem a wc-re és vér. De ez nem az élénkvörös, hanem valami sokkal sötétebb. Hm…

Mindenesetre be a kórházba. Benn tartottak két hétig. Megfigyeltek. Kiderült, hogy ahogy nőtt a baba, szorította ki a hematómát és ezért szivárgott az immár alvadt vér szép lassan.

Odabenn a tapasztaltabb, őskövület dokik bíztattak, hogy sok ilyet láttak már. Nem kell félni. A fiatalabb, ambiciózus dokik ijesztgettek. Elmondták a legrosszabb kimenetelt, hogy el is vérezhetek és fertőzésveszély és antibiotikumot kéne szednem és még ilyennél ilyenebb szörnyűségeket.

Ezt most nem bántásból írom, hanem mert tényleg így történt. Én sírtam annyit, de annyit! Sosem felejtem el, az egyik doktornő nézte a hasam UH.on. Megállapította, hogy a vérömleny pont a köldökzsinór és a placenta találkozása mögött van. A picike pedig fogta a kis kezében a köldökzsinórt. (mint ahogy minden magzat).

Erre közölte a kedves doktornő, hogy „Hehe, de jópofa, hogy fogja a zsinórt. Csak ne nagyon rángassa!”. Na most ez egy első várandós kismamának az élet-halál lelkiállapotban hogy hangzott? Hát ugyan hogy mondjam meg egy csöppnyi magzatnak, hogy légyszi, ne rántgasd már…


Persze azóta már tudom, hogy Arnold Swarzenegger erővel biztosan nem rángat egy magzat sem, de akkor ott olyan volt ez a beszólás, hogy napokig csak sírtam. Rettegtem, hogy koraszülött lesz és fejletlen és tüdőérlelő és stb.

Nem mertem tornázni, sétálni, semmit. Na de az aprókám csak nőtt és hála Istennek az utolsó hónapokra a hematómának már nyoma sem maradt.

(Megj.: Mielőtt ez a hematóma elkezdett vérezgetni, voltam egy biorezonancia vizsgálaton. Ezt most mindenki leszűrheti, hogy hülyeség, nem hiszek benne, humbug, baromság stb… DE! Én csak azt mondom, amit átéltem.

Kiderült, hogy súlyos C-vitamin hiányom volt. Kiderült, hogy egy káros vízéren fekszik az ágyunk és az nem hagyja a sebet gyógyulni. Elkezdtem az 1000 mg-os C-vitamin kúrát és megszüntettük a káros vízeret és rá MÁSNAPRA!!! kezdett el kiürülni a vérömleny. Mondom! Én csak azt mondom, amit átéltem.)

De aztán szépen eljutottunk a szülés kiírt napjáig. Persze, nem indult meg, de addigra akkorára nőtt a picikém, hogy szinte gurulva közlekedtem. Aztán a dokik forgatták a szemüket, hogy természetes szülést szeretnék. Intravénás szülésindítás, terheléses teszt. Jól viselte a picúr, de nem indult meg.

Aztán jött egy húsvét… és mi benn „pihentünk” amíg a fogadott dokink otthon ette a füstölt sonkáját. Az ünnep után aztán végre elment a nyákdugó. De egyéb semmi. Végül aztán szülőszoba és az izgalom, mint karácsony előtt, hogy mi lesz, mi lesz. Oxitocin vénásan újra, CTG, aztán burokrepesztés.

Hát végül császár lett. Ezt nem részletezném. Mert aki átélte, tudja. Aki meg nem, az örüljön neki. 🙂 Persze, tudom én, hogy a „sima” szülés sem egy egyszerű menet, de a császár az nagy szívás. Fogadásokat kötöttek a hasam fölött, hogy mekkora lesz amíg kivitték megmérni. Aztán jött vissza a beteghordó fiú: „Senki se nyert; 4850 gramm.” 🙂

Itt kihagynám az első heteket, amelyek az ismerkedésről szóltak a végtelen kimerült nappalokkal és éjszakákkal és az egymást érő szopizásokkal.

4 hetes volt a Csongor, mikor begörcsölt az epém. Terhességi epekövesség alakult kis. Apró kis kőzetek, amelyek minden étkezés után halálos fájdalmat okoznak.

Kijött az ügyelet, kontramahl injekció, fekvés, ha rosszabb, kórház. Hát rosszabb lett. Hálám a sírig üldözi azt az anyukát, aki akkor tudott anyatejet adni a picimnek és azt a szörnyű 4 napot így nem kellett tápszerrel átvészelni.

Hematóma terhesség alatt

Kiderült, hogy egy kő megindult kifelé a hólyagból és elakadt a nyomorultja. Ez okozta a kínzó fájdalmat, ami olyan, mintha egy tőrt döftek volna lassan beléd, aztán forgatnák.

ERCP-vizsgálattal eltávolították, tovább tuszkolták a kis nyomi követ, de közölték, hogy még akad ott több is és meg kell műttetnem magam. Vagyis véglegesen el kell távolíttatnom a hólyagom, de majd csak ha nagyobb lesz a babám.

Mellékesen még szinte vicc kategória, de a felszívódó varratom sem szívódott fel normálisan, amire a sebészeten csak legyintettek: „Van akinek 20 év után jön elő a cérna…”

Itt tartok most. És tudom, hogy az élet harc és kemény és észnél kell lenni, nem szabad kétségbeesni. Na jó, szabad, de csak egyszer, mert utána fel kell állni és továbbmenni. És minden nap ajándék, amit együtt tölthetünk azokkal, akiket szeretünk és akikért érdemes élni!


Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!