Hála – ami minden nap velem van

A minap jöttem rá valamire, amit már régóta tudok, de csak most fogalmaztam meg először fennhangon: hálás vagyok. Az életnek, sorsnak, istennek, kinek hogy tetszik, és az orvosoknak.

Néztem a csöpp babát (aki 380 grammal született) a tévében, és emlékeztem.

Az én kicsi lányom nem volt ilyen pici, sőt, az újszülött intenzíven kifejezetten nagy babának számított, hiszen 2100 grammal és 48 centivel jött a világra.

Mi persze aggódtunk, mert csont és bőr volt, pipaszár lábakkal és karokkal, mindenhol cső, és a zárójelentésén fél oldalon sorolták a bajokat, amikkel született, és amiket mi lerövidítettünk „házi használatra” tüdőgyulladásnak. Féltettük.

Azokban a napokban nem is tudatosodott bennem, de láttuk a többi apróságot az inkubátorokban, akik szinte fele akkorák voltak, mint ő.


Akkor kizártam, mert nem bírtam többet elviselni a saját bajunknál, pedig voltak anyukák, akiket ismertem a kórházból, és pontosan tudtam, mekkora a tragédiájuk, nem sikersztori, nincs hepiend.

Erről a babáról most eszembe jutottak ők is, és még valaki. A „hízlaldában” találkoztam egy anyukával, amíg vártunk a folyosón első este, hogy bemehessünk a lányunkhoz.

Lelkendezve jött bemutatkozni, fülig ért a szája. Az ő lányát is akkor hozták, és ők is Viannának keresztelték. 🙂

Az ő kislánya 430 grammal született. Akkor volt 10 hetes, és már kiadták az utógondozó kórháznak, annyira jól volt. Persze ott is inkubátor és minden, ami kell, na de mégsem egy intenzív osztály. Ő nem költözött be hozzá, így volt egy alkalom, amikor én vigyázhattam rá.

Ott lődörögtem a gyermekem körül, a nővér pont az ő kislányát készült tisztába tenni, már pucéran feküdt a pelenkázón, amikor egy másik babánál megszólalt a légzésfigyelő riasztója. A nővér megkért, hogy figyeljek a kicsire, amíg ő szalad.

Álltam a pelenkázónál, beöltözve, fertőtlenítve, de nem mertem a babához érni. Azzal magyarázom, ami igaz is, hogy nem az én gyermekem, nem nyúlhatok hozzá, fordítva én sem szeretném talán, blablabla.

Hála

De őszintén szólva féltem is. Annyira apró volt, kétökölnyi buksi, gyufányi lábakkal és kezekkel, és olyan kis virgonc, hogy csak ámultam.

Néhány nap múlva újra találkoztam az anyukájával, és nem értettem valamit. Neki nincsenek rossz gondolatai, lelkifurdalása, amiért nem sikerült végig hordania a terhességét? Amiért nem tudott (az ő döntése volt) beköltözni a gyermekéhez? Hogy lehetnek még következményei a korán születésnek? Nekem voltak.

Az az anyuka hamarabb „észhez tért”, nem vádolta, marta magát. Már akkor csak egyszerűen hálás volt, hogy a kislánya él, hogy jól van, és büszke volt, na, nem magára, hanem a kicsire. Hogy erős, hogy akar élni. Nem tudom, mi lehet velük, de remélem, jól vannak.

Néztem most ezt a másik anyukát a tévében, átéreztem az örömét, aggodalmát, és könnycseppes hálát éreztem, hogy az én kicsi lányom már közel 7 éves, egészséges gyermek. Büszke vagyok rá, mert küzdött, kitartott, és győzött.

Ekkor végre rájöttem, hogy már nem haragszom, hogy már rég megbocsátottam magamnak. Örülök, hogy én is eljutottam idáig. Hogy leesett a tantusz nem csak az eszemnek, hanem a lelkemnek is, hogy nem tehettem róla, és a „most” számít.

Boldog vagyok, hogy hálás vagyok, hogy van miért hálásnak lennem. Hála – amit minden nap érzek.




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!