Sziasztok!

Nem történetet szeretnék írni, inkább csak gondolatokat. Természetesen néhány apróság váltotta ki őket belőlem, de nem igazán jelentősek. Ami számít, az ez: mindenki a saját gyerekétől van elájulva, ha meg nincs neki, akkor el sem tud ájulni.

Skizofrén érzés, hogy meg is értem, és mégsem megy igazán. Mert hát hogy is lehet, hogy az én kisfiam nem a világ közepe mindenki számára? Hogy lehet az, hogy nem látják, vagy nem úgy látják, ahogy én, hogy milyen szép kisgyerek, milyen kedves, jólelkű?

Ha társaságban van, kedves, halk, nem tolakodó. Nem is visszahúzódó, és nem adja könnyen magát. Először felbecsül, néz komolyan, és vagy közeledik, vagy nem. Nem is erőltetjük, döntsön csak ő, ahogy jónak érzi, mert még nem tudja tudatosan. Aranyos, ahogy játszik, ahogy felnéz, ahogy megtalál engem a társaságban és  örül nekem.


Mások mégsem ezt látják. Hanem inkább, hogy mi nem tökéletes rajta, hogy a másik gyerek miért ilyenebb vagy olyanabb. Igen, mindenkinek a sajátja… Én is látom a másik gyereken, ami nem tetszik, ami nem szép rajta, amit nem úgy tanítanék neki. És közben elvárnám, hogy ha a kisfiam bárhová belép, azonnal ájuljanak el tőle. Anyai logika, ha van ilyen egyáltalán.

Közben meg sajog a szívem, mert én tudom, milyen amikor igazán kinyílik, mennyire huncut, mosolygós, mennyi mindent tud, mennyit képes beszélni és milyen szépen! A fiúk később érnek, később beszélnek, nagyobbak általában, nem olyan szépek. De nekem ő gyönyörű! Göndör barna hajához hatalmas kék szemek társulnak, két és fél évesen történetet mond el, helyesen is beszél. Ügyes a mozgásokban, a képfelismerésben, a rendrakásban.

Ezeket csak én látom. Mások nem ezt látják, hanem egy komoly kisfiút, aki nem mosolyog, nem akaszkodik más nyakába, csak akkor szól, ha mondanivalója van. Szerintem ez rendben van, mégis fáj, hogy mindenki a felszín alapján ítél. Még én is. Igen, nem vagyok én sem más, mint a többi ember, többi anyuka. Valahogy az apákkal könnyebb, azok a más gyerekét is képesek értékelni, képesek egy mosollyal megajándékozni. Az anyák nem. Észre sem vesznek mást, mint a sajátjukat. Én próbálkozom, de igen csak nehéz, be kell látnom és vallanom.

Mind ilyenek vagyunk? Csak a sajátunk számít? De vajon ezzel mit tanítunk nekik?

Gabi



Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!