Fertőzés születés után

Egy korábbi olvasói levél

Kedves Piszénpisze!

Megosztanám Veletek én is a történetem, bár nincs benne semmi különleges, főleg a többiekéhez képest. Inkább csak önmagában, és nekem, nekünk volt nehéz megérteni néhány dolgot, történést.

A terhességem teljesen normális volt. Akartam, előre készültem rá, időben kezdtem vitamint szedni, jártam kismamajógára, volt táplálkozási szakértőm, szóval minden. Az orvosom nagyon rendes volt, bár tényleg nem igényeltem különleges bánásmódot, még a korom miatt sem, hiszen csak 27 éves vagyok.

A könnyű terhességemből született egy gyönyörű kislányom, Hanna, 3600 grammal és 54 cm-rel. Dús fekete haja volt, hatalmas kék szemei, egy kis angyalkának nézett ki, csak nem szőkében. A szülés problémamentes volt, bár varrni kellett a végén, amit nem éreztem vészesnek. Megtanítottak szoptatni, pelenkázni, mérni, fürdetni.

Az első probléma két nap múlva jelentkezett, a kislányom valamilyen fertőzést kapott. A kórházamban úgy döntöttek, hogy ők ott nem tudják megfelelően ellátni, ezért utógondozó kórházba küldik. Választanunk kellett. Azt mondták, csak néhány nap lesz az egész, ne aggódjak. Örültem, hogy mehetünk, a fertőzés ténye felháborított.

Átkerültünk, befeküdtem Vele. Az első döbbenet akkor ért, amikor láttam a különbséget a kórházak között. A következő a kórház rendjének a mássága volt. Nem mérhettem, nem pelenkázhattam, a fürdetés meg éjjel volt, ott sem lehettem. A kislányom három nap alatt 3200 grammra fogyott, infúziót kötöttek be a fejébe. Ez így váratlan volt, és sokkoló. A többi baba pici volt, koraszülöttek, meg kissúlyúak. Nekik is volt infúziójuk, de az valahogy várható volt. Az enyém hatalmasnak tűnt köztük, de nekem mégis nagyon magatehetetlen, és gondoskodásra szoruló volt, mint minden más újszülött.

A szoptatást végignézték, és nem egyedül voltam a kicsivel, hanem még két anyuka volt ott, az üvegfalon pedig két oldalról is többen vettek körül minket. Nagyon kellemetlen volt. A szék kemény, pici, a varratokkal nehéz volt ülnöm rajtuk. A babám nem gyógyult. Hasfájós is lett szegény, és nem tudtam segíteni. De nem csak én nem, a nővérek sem. Annyit mondtak, nem látja, azért sír, mert fáj a hasa, húzza a lábát! Láttam, de nem tudtam, mit tegyek. Hát én is sírtam titokban.

Aztán rámszóltak, hogy túletetem. A többi anyuka küzdött, hogy a kicsik egyenek 40 – 50 grammot, Hanna meg már 110 – 130 grammnál tartott. Nem tudtam szabályozni. Ennyit szopott „egy levegővel”. Az éjszakás nővért kérdezve azonban más választ kaptam. Szerinte az én kislányom egy érett újszülött, és itt mindenki csak a koraszülöttekhez van szokva, azért érzik soknak a mennyiséget, de ne aggódjak.

De én aggódtam. A mellem kisebesedett, nem használt semmilyen krém sem. Fájt a varrat helye, hőség volt. A kórház rémes volt, az egyetlen kedves nővéren kívül mindenki egy pokróc volt. Nem használhattuk a saját holmiját, ruháit, csak a pelenkát és törlőt engedték bevinni. Szedett-vedett ruhákba öltöztették, amik sokszor kicsik is voltak rá. És Ő egyre rosszabbul volt.

Eltelt két hét, mire levették az infúzióról, amit az mellett kapott, hogy „rengeteget” evett. Mentünk vissza az eredeti kórházba kontrollra. Amikor indultunk, csak ennyit mondtak: ezt ott is megtehették volna a gyermekünkért.

Nem értem azóta sem. Nem magánkórházban szültem, mégis ég és föld a bánásmód, a hangulat, a környezet, a szabályok. Szerencsére Hanna teljesen egészséges, jó étvágyú baba maradt. Még mindig nagy haja és kék szeme van. Már egy éves.

Köszönöm, hogy leírhattam.

Üdv:

Réka