Egyedül nevelem – Segélykiáltás

Általánosságban véve normális anyukának tartom magam, de vannak pillanatok, órák, napok, amikor szinte kivetkőzöm magamból. Nem bántom szerencsére a fiamat, de iszonyú dühöt és haragot érzek, amikor hisztizik, vagy nem akarja azt csinálni, amit szerintem kellene.

Tulajdonképpen nagyon aranyos, ahogy legörbül a kicsi szája, de ezt akkor nem látom, csak a lila ködöt, és érzem az indulatot, hogy elég már! Pár perccel később persze lehiggadok, és minden oké lesz, de addig utálom a világot, utána meg magamat.

Aztán van még más is. Néha nehezemre esik a gondoskodás. Hogy nem akkor csinálom, amikor kedvem, időm, energiám van, hanem amikor neki szüksége van rá, de ez csúnyán így hangzik: amikor KELL.


Utálom a pelenkacserét, sír valamiért, és mindig akkor kakil be, amikor épp tisztát kapott. Néha elgondolkodom, hogy nem cserélem ki, nem érdekel, most cseréltem, de azért még nem hagytam benne.

Egyedül nevelem - Segélykiáltás

Vajon másnak is vannak ilyen indulatai? Kérlek, segítsetek, ha tudtok! 21 éves vagyok, nincs segítségem, egyedül nevelem a közel másfél éves fiamat, az apja elhagyott, amikor kiderült, hogy terhes vagyok.

Fogalmam sincs, mit tegyek. Nem tudom, nem fog-e a cérna elszakadni egyszer. Kértem segítséget más oldalon is, de csak három sornyi levelet, közhelyeket kaptam. Itt azt írtátok, hogy egy anya írja az oldalt, és talán más anyák éltek át hasonlót.

A környezetem nem tudja, hogy gond van, nem merek szólni nekik, maguktól meg nem veszik észre, talán nem is akarják. Sosem értenék meg, amiket érzek. Szerintük nem kellett volna vállalnom a babát, így hát egyem meg, amit főztem.

Lehet. De én szeretem a fiamat. A legjobbat szeretném mindkettőnknek.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!