Szia!

A nevem Kaporné T. Laura, és szeretném megosztani a történetem. Ikerterhesség volt, és a jelenlegi állapotot áldásnak fogom fel. De nem volt mindig így.

31 éves voltam, amikor végre megtaláltam a nagy Őt. Elég hamar úgy is döntöttünk, hogy jöhet a baba. Beszélgettünk sokat róla, ki mit szeretne, meg milyen legyen. Nekem mindegy volt, egy “kikötésem” volt, ikreket nem akartam, és főleg nem akartam velük egyedül otthon maradni. De nem akart sikerülni. Orvostól orvosig jártunk, végül már az inszem következett. Nagy boldogságomra 4 hét múlva jó hírt kaptam, rá egy hétre pedig egy döbbeneteset: innentől fekvés, mert három egypetéjű baba lakik odabent.

Először összetörtem, aztán szépen megszoktam a gondolatot, hogy én rögtön három gyermekes anyaként fogok indulni. Csak azt követeltem, hogy a férjem menjen gyesre…


A terhességem a kötelező fekvéstől eltekintve normális volt, nem volt különösebb bajom. Csak eljött a 26. hét, amikor kórházba kerültem, iszonyú görcsökkel és vérzéssel. Megállapították, hogy az egyik baba meghalt, a másik kettő veszélyben, ezért azonnal császározni kellett. Borzalmas volt. Nem akartam elhinni, nem akartam élni, nem akartam a másik két babát a harmadik nélkül. Semmit sem akartam, csak a három kislányomat, de együtt.

Aztán teltek a napok, és tenni kellett a dolgomat. Nem volt választásom, menni kellett a babákhoz az intenzívre, majd a posztintenzívre, majd az utógondozóba. Sokáig tartott, mire végre hazahozhattuk őket, de addigra már profin gondoztam őket, és fel sem merült, hogy ne én maradjak velük otthon.

A szívem nagyon fájt, és néha még a mai napig is elfog a kétség, a mi lett volna ha érzése. Az ikreim ma két és fél évesek. Fél évvel ezelőtt spontán teherbe estem, egyetlen alkalomtól, mindenféle tervezés és segítség nélkül. A baba normális terhességből egészségesen született, kislány. Tökéletes mása a másik kettőnek, csak egész apró még.

Hiszem, hogy a harmadik kislányom látta elérkezettnek az időt, hogy velünk legyen. Hogy akkor miért nem lehetett, nem tudom. De hiszek abban, hogy mindennek oka van, és hogy végül így a legjobb. A három kislányom újra együtt van, egészségesek és gyönyörűek. A két nagyobb imádja a kicsit. A családunk teljes és boldog. A fájdalom ma már csak néha talál meg, de a hitem átsegít ezen.

Köszönöm, hogy leírhattam. Talán segít valakinek a történetem. Szeretném, ha változtatás nélkül tennéd közzé. Köszönöm szépen.

Laura



2 hozzászólás

  1. Timi
  2. Kalman

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!