Apás szülés császárral – a szülés apaszemmel

Minden nehézség ellenére elérkezett az a pillanat, amikor az orvosok meghozták döntésüket. 2010. június 22-én, reggel 8 órakor lesz a műtét, apás szüléscsászármetszéssel. Az itt bekövetkezett bakikat is sorolhatnám, de azt gondolom, az eddigiek negatív töltete után rám, ránk fér néhány sornyi öröm is.

Bár az ember fia tisztában van azzal, hogy a terhesség „következménye” a gyermek, mégis, a születés pillanata valamit végleg megváltoztat. Apás szülést akartunk, némi nehézség árán (majdnem elfelejtettek behívni a műtőbe) ez meg is lett.

Ott ültem a feleségem fejénél, tartottam benne a lelket, vártam a pillanatot, amikor megszületik a kismanó. Váratlanul történt. Bár nem keveset várakoztam az előtérben, senki sem mondta el, mire számítsak, mi fog történni. Ez tehát az apás szülés.

Egyszer csak felsírt…. Nem csak felsírt, de a vakolat hullani, a fal repedezni kezdett. Soha nem hittem volna, hogy egy újszülött ennyire erős hangot tud kiadni magából. Meghatott pillantásokat váltottunk a feleségemmel.

Egy pillanattal később elém tartották a picit, hogy apa fényképezhet, de igyekezzen, mert máris viszik. Abban a pillanatban nem csak a fényképezőgép bekapcsoló gombját nem találtam, de biztosra veszem, minden egyebet elfelejtettem, összekevertem.


Elkészült egy kép, majd az újszülött intenzív osztály ápolói el is vitték a picit. Nem volt ölelés, nem volt együtt töltött néhány perc. Bántam is, meg nem is. Hiányzott a hangulata, az érintés, egy megfoghatatlan pillanat.

De tudtam, a kicsi érdeke ezt kívánja, hogy minél előbb megvizsgálhassák, ha baj van, kezelhessék. Egy nővér benyitott a műtőbe, és megkérdezte, hogy az apuka nem akar képeket készíteni a kislányáról? Dehogy nem akartam. Egy percem volt, aztán már vitték is.

Apás szülés császárral - a szülés apaszemmel

Akkor és ott fel sem fogtam valamit, ami később elevenen lüktetett bennem. A lányom sírt. Hangosan, kitartóan. Amíg az az egy perc tartott, mint minden apa, ösztönből, vagy a zavaromat leplezendő beszélni próbáltam hozzá. És Ő reagált. Sírása halkult, légzése nyugodtabb lett. Egyetlen perc adatott meg, de egy életnyi melegséget, szép érzést adott.

Már nem mehettem vissza a műtőbe. Kint vártam meg, amíg az orvosok végeztek. A megfigyelőig kísérhettem a feleségem, még váltottunk pár szót, majd mennem kellett. Szerettem volna bemenni az újszülött intenzívre, de nem volt sok értelme. Akkor még nem tudtam, hogy baj van, és azt sem, hogy a legjobb kezekbe került.

Hazamentem. Volt néhány órám a délutáni látogatásig.

Azt tettem, amit minden büszke apa: dicsekedtem egy gyönyörű teremtménnyel. Nem tudnám megfogalmazni, mi is játszódott le bennem az alatt a néhány óra alatt. Felfogtam az apaságom, megértettem, hogy egy életre felelősséget vállaltam, és ha akarnék, akkor sem bújhatnék ki alóla.

Néhány óra adatott meg, ami aggodalom nélkül telt. Kissé kóvályogtam, agyam szerte meg széjjel, nem volt két összefüggő gondolatom, de azt ismételgettem, önelégült vigyorral: Apa lettem!


Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!