Szia Magdi!

Megígértem Neked, hogy megírom a terhességem végét, a szülésem történetét is, közzétehető formában. Íme.

Császárra készültem, programozottan a 39. héten. Megbeszéltünk mindent az orvosommal, a szülésznővel, a párommal. Minden a legnagyobb rendben volt, legalábbis annak látszott. Cukor rendben, vérnyomás rendben, labor okés, ultrahangon semmi gond. Méhlepény remekül működött, magzatvíz tiszta és megfelelő mennyiségű. Dolgoztam is, szerencsére a munkám nem megerőltető.


Amikor az első levelemet írtam (amit csak Te tettél közzé, más babás portálok nem, és még egyszer köszönöm!), a 33. hétben jártam. Nem féltem semmitől, alaposan felkészültem. Így hát váratlanul, felkészületlenül ért, amikor úgy éreztem, valami nincs rendben, mintha bepisiltem volna, pedig nem. Elkezdett szivárogni a magzatvizem, de ezt akkor még nem tudtam. Azonnal mentem a kórházba, forró dróton voltam az orvosommal. A kórházban vizsgálatokat végeztek, és igazolták, szivárog a magzatvíz, bár a burok még áll. Így már nem engedtek haza, de úgy döntöttek, várnak, hátha „eláll”. Nem aggódtam túlzottan, kórházban voltam, legrosszabb esetben hamarabb lesz a császár, hamarabb tarthatom a karomban a kisbabámat.

Nem így történt. Mire elhelyezkedtem az ágyon, megindultak a fájások, ömlött belőlem a magzatvíz, és azonnal toltak a szülőszobára. Olyan hirtelen történt minden, nagyon gyorsan tágultam, már nem volt idő a császárra. Hüvelyi úton szültem, én, aki mindenáron császárt akartam. A sors fintora.

Így öt hónap elteltével már jól vagyok, és ezt lelkileg értem. Kicsit ironikus, hogy Te, és még sokan mások, azon szomorkodtok, hogy császárral kellett szülnötök, én pedig azon voltam sokáig kiborulva, hogy hüvelyi úton kellett a kicsimnek megszületnie. (Ide is leírom, mert már tapasztalatból tudom, hogy nem fogod közzétenni másképp: köszönöm a segítségedet, a leveleidet, a tanácsaidat, hogy akár éjjel is képes voltál válaszolni, meg hétvégén. Nagyon hálás vagyok, és ezt kérlek ne távolítsd el!)

Ha most kellene döntenem, hogy milyen úton szeretnék szülni, ismét a császárra voksolnék. Túl lehetett élni persze a hüvelyit is (hiszen itt vagyok), de iszonyatosan fájt, féltem, kényelmetlenül és zavarban éreztem magam, fogalmam sem volt, mi fog történni, mire számítsak.

Most már értem a másik oldalt is, ismét ironikusnak találom: aki természetes szülésre készül, éppen így érezheti magát, hiszen nincs felkészülve a másik módból. Hát én sem voltam. Most már értem azt is, miért írtad több helyen, hogy mindenre jobb felkészülni. Az én tapasztalatom is Téged igazol, bár ennek nagyon nem örülök.

A kórház és az orvosom, szülésznőm csodálatosak voltak. Mi (a baba és én) voltunk az elsők, nem foglalkoztak semmi „kötelezővel”. A kicsit azonnal megkaptam, és próbálkozhattam a szoptatással. Tejem semmi sem volt, de ez három nap alatt megváltozott. Azóta is boldogan élünk…

Változatlanul elítélnek a császármetszéssel kapcsolatos véleményemért, amely nem változott, és kárörvendő reakciókat is kapok, hogy mégsem úgy lett. Tényleg ilyen ítélkező és elítélő világban élünk?

Üdvözlettel:

Andrea


One Response

  1. Mano

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!