A kórházban töltött három nap gyalázatosan megviselt. Égető szükségem lett volna egy kis nyugalomra. Az első órákban, amíg alul a katéter, felül az infúzió csöve lógott belőlem, a műtét utáni lábadozáshoz; aztán pedig hogy minél kevesebb külső tényező zavarja anyaságom amúgy is zaklatott és kaotikus első napjait.

De a gyermekágyas osztály élete egy főiskolai kollégiumot megszégyenítő mozgalmassággal zajlott. Ajtók csapódtak, lábak dobogtak, hangok kiabáltak a folyosón; hordágyakat és kerekes kocsikat toltak végig csörömpölve a kockakövön a nap bármely szakában, hiszen éjjel is sorra születtek a babák, és rövidesen az anyukájukkal együtt az osztályra kerültek.

Reggel fél hattól kezdve pedig folyamatosan nyitogatták a kétágyas kórtermünk ajtaját, hangos Jó reggelt kíséretében. Jöttek vért venni, injekciókat adni, vérnyomást és lázat mérni, adminisztrálni, vizitelni, fotózni, reggelit hozni, zajosan takarítani, hallásvizsgálatra kérni a babákat, végeláthatatlanul. Eszembe jutott, hogy a történelem során sokszor használták vallatási módszernek azt, hogy nem engedték aludni a delikvenst.

Az influenzajárvány miatt nem jöhetett be hozzánk senki, a saját apukája sem látta a kis jövevényt három napig, csak az előtérben tudtunk beszélgetni egy kicsit, ahova őt nem vihettem ki.


Minden reggel és este háromnegyed hét körül görnyedt alakok jelentek meg a folyosón: az anyukák, mint egy vert sereg túlélői, ki gátsebbel, ki császársebbel, friss varratokkal tolták vánszorogva a nyikorgó kiskocsikat a csecsemőosztály felé a hétórás vizitre.

Az utolsó éjjel a kimerültségtől és hormonoktól túlfűtött agyam azt vizionálta, hogy fogságba estem egy borzalmas, háborús világban, és csak ketten vagyunk egymásnak ezzel a parányi szeretetlénnyel, ezzel a béke angyalával, aki itt szopik a hónom alatt, és aki az egyetlen vigaszom és reménysugaram maradt a sötétségben.

Jól emlékszem arra a kritikus harmadik éjszakára: olyankorra a babáknak már kimerülnek a magukkal hozott tartalékaik, de a mamának még csak alig-alig van teje. Ezt mindenki máshogy vészeli át, ki teával, ki cukros vízzel, ki tápszerrel.

Az én kicsi lányom elfogadta azt a keveset, amennyit a sajgó mellem adni tudott neki, aztán hozzám simulva finoman szopizta tovább a semmit, miközben én hol elszenderedtem, hol együtt hallgattuk a szobatársam kisfiának az ordítását. Ő nem sírt, nem követelőzött, úgy tett a drága, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Annyira hálás vagyok neki, hogy bízott bennem, segített, és nem mondta, hogy rossz anyukája vagyok. Néha adtam neki egy kis tiszta vizet, azzal becsaptuk a gyomrocskáját és elaludt egy kicsit, én pedig kaptam egy-két óra haladékot, hogy megint termeljek neki pár csepp tejet, és túléljük az éjszakát. Másnap reggel várt minket a szabadulás.

Azt hiszem, azon az éjszakán szövődött közöttünk az igaz szerelem.


Kata


Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!