Amniocentézis testközelből

Hát ez is megvolt. Túl vagyunk az amniocentézisen, még élünk és jól vagyunk mindketten. Azt nem mondom, hogy ez volt életem legszebb napja, de utólag nagyon büszke vagyok magamra. Amniocentézis tapasztalatom.

Rettegtem ettől a vizsgálattól. Fizikailag és lelkileg is tartottam tőle. Így három nap távlatából már csökken a fizikai tapasztalat ereje, a lelkit pedig tompítja az eredmény.

Fájt. Nem hasonlítható természetesen egy nagy, hosszan tartó erős fájdalomhoz, de a vérvételhez sem. Bár, amint megtudtam, ez elég sok mindentől függ. Mármint hogy a kismama hogy éli meg, mennyire találja szörnyűnek vagy semmiségnek.

Igyekeztem magam abban az illúzióban ringatni, hogy én a szerencsések közé tartozom, és nem is fogom érezni. Bíztam az orvosban, nagyon kedves volt és hozzáértőnek tűnt. Mivel egy prenatáldiagnosztikai centrumba mentem, a tapasztalat és hozzáértés nem kérdőjeleződött meg bennem. Utólag sem.

Mint már írtam, az uh + vérvétel kombóm eredménye 1:213. Ezen persze aggódtam egy sort, meg vörösre olvastam a szemem kínomban, amiktől egy cseppet sem lett sem jobb, sem könnyebb, sem más az eredmény.


Ami miatt még is jó volt, hogy elővettem végre a józan paraszti eszem, és számolgatni kezdtem. Ez nyilván nem jelent a tényekre nézve semmit, de elviselhetőbbé tette a napokat az amniocentézisig.

A szúrás előtt beszélgetés volt, az előző körben megismert, biológia órát tartó doki értekezett ismét az esélyekről, a vizsgálatról, kockázatokról.

Meglepett, mert ő nem javasolta volna nekem az amniocentézist ezzel az eredménnyel. Azt mondta, ezek csak számok, az ultrahang egyértelműen jó volt, és mindent figyelembe véve rajtam (koromat, súlyomat, előzményeket), ez inkább negatív szerinte, mint pozitív.

Itt három kategóriába sorolják az eredményeket, a negatív a zöld, a közepes kockázatú a sárga, a pozitívnak jelzett pedig a piros. A sárga felső harmadában voltam.

Beszéltünk a félelemről is, hogy mitől is félek pontosan. Ezt még magyarul is nehéz megfogalmazni, nem ám egy stresszes helyzetben idegen nyelven, de kénytelen voltam. Egy dologtól nem tartottam, hogy a babát véletlenül megszúrják. Bíztam az orvosban.

Tartottam a fájdalomtól, hogy véletlenül befeszítek és még rosszabb lesz, hogy a magzatburok ezt a terhelést nem bírja, és megreped, hogy a háromszor műtött méhem végül megadja magát.

Mindazonáltal úgy döntöttem, hogy ha már utaztam, készültem, idegeskedtem, beletörődtem, megadtam magam, és a lányomnak beígértem arra az időre a játszóházat, akkor essünk túl rajta. Legalább végre valami biztosat fogunk tudni.

A beszélgetés után mentünk egy kisebb helyiségbe, nőgyógyászati asztalra emlékeztető ágy volt, mellette az ultrahang készülék. Mivel jeleztem, hogy a sírás határán járok a félelemtől, ezért megdöntötték az ágyat, hogy semmit se lássak, csak a babát az ultrahangon.

Fájt a szúrás. Akkortól vártam, hogy legyen már vége. A hasamon a nyomás nagyon erős volt, ahogy szívta a két kémcsőnyi magzatvizet, az nagyon kellemetlen volt, hülye hangot hallatott, és csak nem akart véget érni. A kihúzás rosszabb volt, mint a szúrás.

Hogy ez kinek mennyire fáj és kellemetlen, vagy nem is érzi, az egyedi. Függ a fájdalomküszöbtől, a szúrás helyétől, az alap stressz szinttől, hogy mekkora “távot” kell átszúrni. Én a kevésbé szerencsések közé tartozom, ezzel együtt azt mondom, kibírtam, ki lehet bírni, és megérte. Bármi is az eredmény, a nemtudásnál ezen a ponton már minden jobb.

A magzatvízvétel után fel kellett állni. A felülésig segítettek, de felállni egyedül kellett. Ott álltak ketten ugrásra készen, kinyújtott karokkal, hogy baj esetén elkapjanak, de látniuk kellett, hogy megy-e egyedül, nem leszek-e rosszul.

Vannak, akik elájulnak, ez normális. Én csak megszédültem, de sikerült talpon maradnom. Kaptam egy szobát, ahol magányra ítéltek két és fél órára. Pihenni nagyon fárasztó 🙂

Másfél óra elteltével jött értem egy sokadik asszisztens, mind közül végül ő bizonyult a legkedvesebbnek, és elvitt ultrahangra. Pontosabban ő ment előttem, én kacsáztam utána a labirintusban. Nem mertem lemaradni, mert féltem, hogy nem találok oda, de cipő nélkül, elcsúszott ruházattal döcögve biztosan épületes látványt nyújtottam.




Az ultrahangon nagyon alaposan ellenőriztek mindent. Hogy jól vagyunk-e, egyben van-e a magzatburok, a baba mit csinál, hogy van, és egyébként mije hol van és mekkora. Mindent rendben levőnek láttak.

Eddigre már annyira megkönnyebbültem, hogy még beszélgetni is volt kedvem. Az ultrahang után vissza akarták tenni a ragtapaszt a hasamra, de nem találtuk a szúrás helyét. Azóta sem látszik semmi.

Amniocentézis tapasztalat

Újabb egy óra fekvés után hazaengedtek, itthon pedig két napig csak wc-re kelhettem fel. Ezt azzal indokolták, hogy alul szúrták át a burkot, és állva, ülve a rá nehezedő nyomás veszélyes lehet.

Két napig pihenni rettenetesen fárasztó, a két óra sehol sincs ehhez képest. A teljes fekvést nem sikerült betartani, de azért a nap nagy részében heverésztem az ágyban. Igyekeztem teljesen elfelejteni, hogy mennyi mindent kellene csinálni. Majd utólag.

Ma már felkelhettem, még két hétig kell kímélni magam, de ez már nem a kötelező fekvés, csak emelni nem szabad, sétálni lassan, lépcsőzni óvatosan, ülni nem görnyedten. Ez már a buli része az egésznek.

És a hab a tortán. Az amniocentézis eredményéhez tenyésztésre van szükség, ez pedig idő. Ezért tart 2-3 hétig, mire valamit mondanak.

De létezik egy gyorsteszt, ami 24 óra múlva megmondja, ezúttal mit dobott a gép. Ez otthon is van, ha jól emlékszem 3 nap Telkiben, de ebben nem vagyok biztos. A gyorsteszt után postán érkezik majd a tenyésztett, 100%-os eredmény is, addig ezzel kell beérnem. Jobb, mint a semmi.

Különösen, hogy egészséges kisfiú. Fiús anyuka még úgysem voltam 😀


Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!