Várod a babát. Akarod. Mindennél jobban. Talán most, talán sikerült. Nincsenek vércseppek, van mellfeszülés, hányinger, pozitív teszt. Irány az orvos. Nem látnak semmit, korai még, azt mondják. Vért vesznek, találnak hCG-t, megerősítik a terhességedet. Boldog vagy. Már csak azért imádkozol, hogy a hCG értéke folyamatosan nőjön, hogy mihamarabb lássák a babát, hogy már szülhess végre…

Kutakodsz a neten. Keresel adatokat, mikor mennyinek kell lennie annak a legfontosabbá vált hCG-nek. Vajon mennyi lesz, amikor mész legközelebb? Jaj, csak benne legyen a határokban, de biztosan úgy lesz, hiszen annyira tágak. Talán…

Mész az orvoshoz, vért vesznek, ultrahangon néznek. Nem látnak semmit, a hCG kicsit nőtt. Kicsit. Nem elég. Istenem, mi lesz? Nyugtat az orvos, még nincs semmi veszve, vigasztalni próbál.

Otthon. Ismét számítógép, internet, keresel lázasan. Hol is volt, mit is olvastál? Lehet, hogy te vagy a kivétel, aki nem illik bele a sablonba, akinél máshogy történik! Azok csak átlagos és általános táblázatok, te pedig sok minden vagy, csak átlagos nem. Reménykedsz ismét, nem adod fel. A párod is lelkes, hiszen nőtt a szint, ha csak kicsit is, nem? Na ugye!


Újabb vizsgálat, nem látnak semmit. Bent kell maradnod a kórházban megfigyelésen, mert valami nincs rendben. Naponta vesznek vért, folyamatosan figyelnek ultrahangon. Már utálod az egészet, minden mindegy, csak engedjenek haza. A vérvétel nem borzasztó annyira, csak tűpárnának néznek kicsit. Sehol egy ép bőrdarab, emberi színednek rég annyi. Szép kerek, kisebb-nagyobb lila, zöld, sárga foltok díszelegnek a karodon, ahonnan csak vért lehetett venni.

Ülsz a váróban, ismét ultrahangra rendeltek. Ahogy még egy csomó másik kismamát is. Csak ők nagy pocakkal ülnek, kínlódnak a melegben, beszélgetnek, simogatják a pocakjukat, nagyokat mosolyognak egy-egy rúgáson… Téged meg csendben megesz a sárga irigység. Látod a hatalmas hasakat, a boldog mosolyokat, és sírni, üvölteni volna kedved. Miért kell neked egyszerre jönni a már pocakosokkal?

Észreveszik, hogy neked nincs hasad. Kedvesek és érdeklődőek: veled mi történt? Hol van a hasad? Mennyi idős terhes vagy? Mikorra vagy kiírva? Kínlódva mosolyogsz vissza, csaknem vicsor már, miközben próbálsz kulturált, értelmes és hazug választ adni. Csak juss már be és legyél túl rajta! Ha megint nem látnak semmit, küret lesz belőle, ezzel riogattak.

Ó, kérem, itt egy komoly kismamával van dolgunk! Hiszen ott a baba! Szépen látszik minden, pulzál a szíve, nézze csak, mutatja az orvos lelkesen a monitort. Nem látsz semmit. Ha tudnád, mit kell nézni, akkor sem látnál, mert könnyes a szemed. Terhes vagy, nem kétséges! Hurrá! Boldog mosollyal jutalmazod a kismamákat a váróban, hiszen te is közéjük tartozol immár.

Megjött a vérvétel eredménye. Másik orvos értékeli. A hCG szintje alig nőtt valamit. Nagyon lassú az emelkedés, emlékszel még erre a neten olvasottakból: talán méhen kívüli a terhességed. Tudod, hogy az nem maradhat meg, bárhogy is várod a babát. De akkor tegnap mit látott a másik orvos?! Kérdezel, csak kérdezel, az orvos már türelmetlen: értse meg, ez nem normális terhesség, holnap már ne is menjen ultrahangra, délelőtt megcsináljuk a küretet. Nem értesz már semmit, csak azt, hogy ismét a poklok legmélyebb bugyrában csücsülsz. Azon tűnődsz némán, hogy vajon kinek ártottál?

Másnap reggel elveszetten ténferegsz, amikor szólnak, miért nem vagy ultrahangon? Mondod a tegnapi utasításokat, de kit érdekel, neked menned kell és kész, hiszen várnak. Mész, csigalassúsággal. Embertelen kínzás az egész. … Vársz a pocakosok között, de már megint nem tartozol közéjük. Idegen lettél.


Végre sorra kerülsz, némán, oda sem nézve fekszel, amíg egy újabb orvos vizsgál. Hiszen úgysem lát semmit, és azt is kikaparják hamarosan. De az orvos rád néz: nem akarja megnézni? Itt dobog a szíve, nézze, milyen gyors! És mosolyog kedvesen. Nem érted. Nem kapsz levegőt. Nem hiszed. Nézed a monitort, de nem látsz semmit. Vákuumban vagy. Senki sem érhet el hozzád.

Kibotorkálsz, telefonálsz. A párod sem érti, de rohan hozzád. Ő még reménykedik. Te már nem tudod, merj-e reménykedni, hinni valamiben. Te már búcsúzol a még meg sem született gyermekedtől. Tudod, ő még nem lehet a tiéd. Talán egyszer, egy másik terhességből, néhány hónap, év múlva. Talán. De most biztosan nem.

Nem akarsz érezni, nem akarsz reménykedni. Nem akarsz beszélni és nem akarsz hallgatni. Nem értik. Senki sem érti. Miért nem örülsz? Miért hagyod el magad? Még mindig van remény, még semmi sincs veszve! Újabb érzés gyötör: a bűntudat. Mert nem tudsz már hinni. Érzed, legbelül mélyen tisztában vagy vele, ez a kisbaba nem fog megszületni. Akarod, hogyne akarnád. De nem hiszel benne.

És ettől ismét elszigetelődsz. Ha bevallod, rossz ember vagy, nem is anyának való, hiszen nem akarod igazán. Ha titkolod, akkor hazug vagy, aki mindenkit áltat. Mégis inkább ezt választod. A babától búcsúznod kell mindenképpen. A környezetedtől nem akarsz. Ők csak jót akarnak neked, támogatni a nehéz pillanatokban. Nem az ő hibájuk, hogy nem értik.

Másnap vérvétel, hCG nem nőtt számottevően. Ultrahang megerősíti végre: méhen kívüli terhességed van, meg kell szakítani. A szíved már úgyis megszakadt…


6 hozzászólás

  1. hajnix
  2. KRISTINA
    • Magdi
      • KRISTINA
  3. Barabás-Valaska Ibolya
    • Magdi

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!