Volt szerencsém két ország szülészetén jelen lenni, átélni azt a pillanatot, amikor gyermekem születik. Szeretnék most egy picit elvonatkoztatni a hangulattól, és tárgyilagosan leírni azt, mi volt más az én esetemben. Óhatatlan, hogy minőségi párhuzamot keressünk a két kórház, a két személyzet között. Kérek mindenkit, ne tegye! Nem bírálat, nem a hiányosságok felemlegetése a cél! Csak tájékoztatás, hiszen rengeteg család él más országban, és egy gyermek eljövetele nem feltétlenül határfüggő.

Első gyermekem Budapest egyik központi kórházában született meg, második pedig Németország egy kisvárosának klinikáján. Természetes, hogy a körülmények között volt különbség, sok esetben nem is kicsi, de az is igaz, hogy a magyarországi eset rendkívüli volt, hiszen leányom koraszülöttként jött világra, és az igazi apás szülés nem valósulhatott meg. Ott csak három fényképet készíthettem, és máris vitték fel a koraszülött intenzív osztályra. Itt más volt a helyzet. De nézzük az elejétől.

Magyarországon a szülést megelőzően hosszú időt töltöttünk kórházban. Ismertük az orvost, ő is ismert minket. Folyamatos volt a kommunikáció, és bár engem kikészített a CTG vizsgálatok menete: „Anyuka, tessék inni kávét, enni csokit, mozogjon az a gyermek, mert ha nem lesz jó az eredmény, megyünk szülni!”, azért valahogy eljutottunk a nagy pillanatig.

Persze, értem én, hogy a cél az volt, hogy minél tovább lehessen halasztani a szülés megindítását, hiszen minél fejlettebb a magzat, annál jobbak az esélyei a szülést követően. Mégis, valahogy azt az érzést keltették bennem az ilyen mondatok, hogy nem a magzat állapota a lényeg, hanem a szülés időpontja. Apaként azt gondoltam, hogy egy „doppingolt” állapotban készült eredmény nem a valós állapotot mutatja, nem arról ad képet, mi a helyzet a magzattal, hanem arról, milyen hatást ér el egy pocsék gépi kávé, egy kocka csoki.


Amikor elérkezett a pillanat, azt hiszem természetes, hogy mi, elsőgyermekes szülők egy „kissé” feszültek voltunk. Itt hiányoltam a kommunikációt. Senki nem mondta el két mondatban, mi fog történni, mindig csak a következő lépést tudtuk meg. Már ha megtudtuk…

Engem, mint leendő apukát behívtak a műtők előterébe, ahol kaptam méretpontatlan zöld nadrágot, felsőt, nevetségesen kicsi műanyag papucsot, hajhálót (nem tudom mi a neve), maszkot. Ott, a műtők előterében, ahol mászkált a személyzet, a szó szoros értelmében egy talpalatnyi helyen kellett átöltöznöm, és várnom, amíg szólnak, hogy mehetek.

A várakozás elég hosszúra sikeredett. Tudtam, hogy azért, mert a feleségemet akkor készítik elő a műtétre, ezért igyekeztem türelmet tanúsítani. Nem mondhatnám, hogy volt mivel elfoglalnom magam. A folyosó nem egy váróterem volt, a dolgozókat nem érdekelte, ki vagyok, mit keresek ott. Álltam a fal mellett, és vártam. Néha félre léptem, ha éppen útban voltam, sétáltam öt lépést jobbra, majd vissza. Később tudtam meg, hogy a személyzet „természetesen” elfelejtett. A feleségem reklamált, hogy hol is a leendő apuka. Kézmosás, kapkodás, mert hát a műtét igazából már elkezdődött, és rám vártak csak…

Egy két mondatos útmutatást követően jutottam oda a feleségem mellé. Az aneszteziológus igyekezett nyugtatni minket, próbált segíteni, figyelt ránk. Ott ültem a feleségem fejénél, tartottam a csövet, amiből oxigén jött, és a hangokból próbáltam kitalálni, mikor mi történik. Aztán felsírt a gyermek… Egy ápolónő felvette, és elvitte, mi pedig bátortalan, de boldog mosollyal nyugtáztuk, hogy szülők lettünk.

Ezt a pillanatot rombolta porba a nyíló ajtóból felcsattanó, számon kérő hang: „apuka nem jön fényképet készíteni???” Apuka ment. Klikkelt hármat, majd nézett egy távolodó takaró után. Vissza a műtőbe, két mondat a feleségemhez, és mehettem isten hírével, mert őt viszik a kórterembe, „később találkozunk” és már megint az előtér. Volt bennem némi elveszettség. Oké, az ment magamtól, hogy vissza a saját ruhámat, de hogy utána hova és merre, azt nem tudtam. Vánszorogtak a percek, mire valaki jött, és közölte, hol a gyermek.

A folytatás már egy másik történet.


Itt szeretnék egy percre megállni. Hogy a szülészet milyen volt, az egy dolog. Igaz, hogy folyamatosan ideges voltam valamiért, illetve legyünk őszinték, őrjöngtem azon, amit ott tapasztaltam, de… Abban a pillanatban, amikor átléptem a koraszülött intenzív ajtaját, megváltozott a világ. A dolgozók segítőkészek voltak, értették, megértették, milyen lehet ott állni egy inkubátor mellett. Azt éreztem, minden a csöppségek körül forog. Örök hála és köszönet a munkájukért és főleg azért az emberségért, amivel felénk, szülők felé fordultak!

Németországi szülésünk két dologban különbözött az elsőhöz képest. Egy: nem töltöttünk napokat, heteket előtte kórházban, illetve kettő: a magzat nem jött annyival korábban, hogy koraszülöttként kezeljék. Jó, persze, néhány dologban még másabb volt, de az egy másik történet. Itt is megvolt a kitűzött időpont, amit csak a gyermek nem vett komolyan, ergo: hajnali fél kettőkor apaébresztés történt, az elfolyó magzatvíz okán.

Rajt – cél győzelemmel jutottunk a kórházba, ahol az ügyeletes orvos megállapította, hogy nem szükséges a éjszakai császár. A magzatvíz, ami elfolyt, önmagában nem indokolja ezt. A feleségem kapott egy ágyat, én lehetőséget arra, hogy néhány órát még pihenjek, és a reggelre tett szülésig stresszeljem magam. Abból, amit én láttam az ügyeleti személyzet munkájából, hozzáállásából, nem az jött le, hogy miért is ébresztettük fel őket, sokkal inkább az, hogy mi lenne a legoptimálisabb a babának. Az időpont ellenére korrekt tájékoztatást kaptunk, korrekt hozzáállással, nem összecsapott vizsgálatokkal. A feleségem a szobájába, én némileg lassabban haza mentem.

A tervezett időpont előtt már ott toporogtam a kórházban. Nem ismerve a helyi szokásokat, volt bennem egy nagyadag félelem. Felesleges volt. Az asszisztens jött, mindent részletesen elmondott, majd elindultunk a műtő felé. Egy ápoló tolta a feleségem ágyát, egy másik engem kísért. Az átöltözés itt egy kicsit másként zajlott. Bekísértek egy öltözőbe, ahol polcokon méret szerint szétválogatott ruhák, klumpák voltak. Kaptam egy kis szekrényt, ahova bepakolhattam a saját ruháimat, és méretpontos ruhákat, klumpát kaptam. Volt felfestve egy piros csík az öltözőben. Felhívták a figyelmemet arra, hogy azt a csíkot csak átöltözés után léphetem át, a kórház ruhájában. Ott találok maszkot, műtőssapkát, és ha azokat is felvettem, ott a szembeni ajtón menjek be.

Csak egy kis érdekesség: az öltöző nem nekünk apáknak volt fenntartva. Az a személyzet, ápolók, orvosok öltözője volt. Picit másabb, mint egy folyosó. Átöltözve, maszkban, sapkában nyitottam be az ajtón. Az ápolónő már ott várt, és bekísért egy pihenőszobába, ami szintén a személyzeté volt. Bár itt is várnom kellett, hiszen az én átöltözésem egy kicsit gyorsabb volt, mint a feleségem előkészítése a műtétre. De itt le tudtam ülni, olvashattam újságot, ha akartam volna, ihatok egy kávét…

Itt nem felejtettek el. Bemosakodtam, és irány a műtő. Maga a műtét menete itt is nagyjából ugyanúgy zajlott. Kaptam egy széket, és ott ültem a feleségem feje mellett. Az aneszteziológus itt is normális, segítőkész volt. Tudom, hogy országtól függetlenül (többek között) azért nem téblábolhat egy apuka a műtét alatt, nehogy a látványtól rosszul legyen, és még őt is fel kelljen mosni a padlóról, ezért itt is elfogadtam, hogy nem látom, mi is történik a kék lepel mögött. Lehet, nekünk, pasiknak jobb is ez így.

Aztán felsírt a gyermek. Mi összemosolyogtunk, aztán már megint csak a távolodó hátat láttam. Nem tudva, hogy mi a szokás, elkönyveltem a vádló, számon kérő kérdést: „Apuka nem jön fotózni?” Nem volt ilyen. Az a hölgy, aki az öltözőbe kísért, most megkért, menjek vele. Vissza azon az ajtón, amin kijöttem, be az öltözőbe. Újra felhívták a figyelmem arra, hogy a piros csíkot nem szabad átlépni civil ruhában. Átöltözés, irány valamerre. Valószínűleg mondták, hogy merre induljak, de abban az állapotban ez nem maradt meg nekem. Tehát elindultam arra, amerről jöttünk korábban az öltözőbe.

Nem kellett volna stresszelnem. Néhány lépés után egy másik ápolónő jött felém, értem. Bekísért egy szobába, ahol egy perc múlva ott volt a fiam, és nézhettem, mit is tesznek ilyenkor egy újszülöttel. Mérések, köldökcsonk, kisruha… „Tessék apuka, fogja meg!” Kézbe kaptam a fiamat, alám toltak egy széket, és magamra hagytak a kis jövevénnyel. Persze nem sokáig. Ismét jött az ápolónő, készített rólunk egy fényképet, amit ott mindjárt ki is nyomtatott. Kaptam egy kis összehajtható emléklapocskát. A gyermek adataival az egyik oldalon, mellette a pici talplenyomatával, és az első apa – fia fotóval a másik oldalon.

Volt néhány percünk, amit kellő tapintattal meg is kaptunk a kórház dolgozóitól. Bár figyeltek ránk, tették a dolgukat, de nem éreztem azt, hogy útban lennék. Kellemes meglepetés volt, amikor az anyukát is a szobába tolták. Ami nem adatott meg nekünk az első gyermekünk születésekor, azt most átélhettük. Néztem a kis „szuszogit”, ahogy hever a feleségem mellkasán, és azt gondolom, az ilyen pillanatokért érdemes élni…

Az eddig leírtak alapján lehet véleményt alkotni, az országok közötti különbségekről. Kérek mindenkit, ne tegye! Az, ami az egyiknél természetes, az a másiknál fel sem vetődik, és fordítva. Tény, hogy az első perctől az utolsóig, amit itt Németországban a kórházban töltöttünk, folyamatos volt a döbbenetünk, és a csodálkozásunk. Azért az ellátásért, amit alapként itt kaptunk, Magyarországon egy magánklinikán sokat kellett volna fizetni. Ez tény. De az igazi különbség sokkal inkább azokban az apróságokban mutatkozott meg, amik inkább emberségről szólnak. A figyelem, a tapintat, nem a boríték vastagságának szól (csak csendesen jegyzem meg, itt nem szokás a borítékok zsebbe dugdosása), itt a család, az ember kapja ezeket.

Tudva, hogy ahány ország, annyi szokás, remélem lesz, aki csatlakozik ehhez az íráshoz, és elmeséli, más országokban hogyan is történik egy apás szülés…


Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Don`t copy text!