A gyerek lelke – Egyensúly

A gyerek karanténban is gyerek. Egészen nyilvánvaló, hiszen sem felnőtt, sem más nem vált belőle, hiába szeretne csillámpóni lenni, a másik meg T-Rex, gyerekek maradtak. Hatalmas fantáziával, ami egyszerre áldás és átok, hatalmas szívvel, milliónyi kérdéssel, és csillapíthatatlan szeretetéhséggel.

Én meg rohamosan fogyatkozó türelemmel. Ami eleve kevés, szóval nincs nagyon miből fogyatkoznia. De kitartok, mert muszáj. Mert a gyerek az gyerek, bezárva, barátok nélkül, igazi (értsd: iskolai) feladatok nélkül, érdemi infó nélkül, képzelegve, félrehallva – félreértve, néha félve, máskor értetlenkedve, újra meg újra rákérdezve.

Egyik oldalról az a tanács, hogy tartsuk a ritmust, még ha más tempójú is az élet, legyen napirend, legyen rendszer, követelmény, következmény. Másik oldalról az intés, ne hajtsd, ne legyél kemény, gyerek még, élnie kell, nem szenvednie…

És itt álltam meg. Mert szenved. Ahogy én is szenvedek, és már ettől is szenvedne, de szenved a saját élete miatt is. Szenvedünk mindketten, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap. Hogy meddig kell kitartani. Hogy mikor lehet végre lazítani.

Ennek egyik ellenszere, amit életem során többször is kellett alkalmaznom (sajnos), így eléggé rutinból megy: egyszerre csak egyet lépünk. Jelen esetben egyszerre egy nap. Engem nem érdekel, hogy heti feladat, nem izgat, hogy holnap mit csinálunk, hogy jövő héten mit szabad már. Nem téma. Lezártuk. Egyszerre egyet. A mát.


Minden nap egyszer van, annak minden órája és pillanata is egyszer van, és el is múlik. Ha hagyom, nyomtalanul, vagy rossz szájízzel. De nem hagyom. A gyerek lelkét nem engedem. Ezt nagyon határozottan eldöntöttem.

Minden nap egyensúlyozom, hogy minden legyen egy kicsit a napban, de az összesítés legyen pozitív. Legyen akkor is pozitív, ha vihar van, és nincs séta, de még erkély se, akkor is, ha sok a tanulnivaló, ha fáradt vagyok, ha a tesó hisztis és igazságtalan.

Így hát mérlegelek. Folyamatosan, megállás nélkül. Onnan kezdve, hogy mi legyen a napi kaja, az ötszöri étkezés, hogy milyen leckét veszek ki a borítékból aznapra és milyen osztásban, hogy milyen egyéb közös és egyéni feladat jut, kell, szabad.

És hol itt engedek, hol ott. Hol az ebédre hunyok szemet a ketchup és tészta kombó felett (kizárt, hogy egyébként engedjem), hol úgy válogatom a tananyagot, hogy csak egy nehezebb legyen, az összes többi egyszerűbb, vagy kreatívabb, olyan pluszt találok ki a napra, ami kiegészíti a többi részletet. Például kézműves tevékenység, vagy sütés, vagy szekrénypakolás (amíg nem az ő szekrénye, nagyon lelkes…), mikor mi passzol jobban. Hogy meglegyen az egyensúly.

A gyerek lelke

Ehhez persze nekem előrébb kell látnom a mai napnál. Tudnom kell előre legalább egy héttel, hogy miből mit lehet főzni, sütni, mit tudunk csinálni, ha nem mehetünk ki, mire van lehetőség, mihez van alapanyag. Aztán összerakom, mint egy puzzle-t. De a gyerek nem tudja ezt. Neki nem mondom.

A gyerek lelkének nem kell a jövőtervezés terhe, nem kell az előrelátás, nem kellenek a hírek, nem kell a szorongás. Sokkal inkább kell, hogy ehessen tésztát ketchuppel, vagy játszhasson a legjobb cipőjében (valahol mindegy, hogy tönkremegy a nem megfelelő használattól, vagy használat nélkül kinövi, sőt, ez utóbbi sokkal rosszabb), hazahozhasson egy csomó kincset a sétából, amit ő gyűjt, én cipelek, én pakolom ki, én kerülgetem, engem üt meg a guta és a végén én is dobom ki. 🙂

Ha nem vigyázok, a gyerek szenved. Sokkal jobban szenved annál, mint amennyire muszáj, mint amennyire nincs ráhatásom. Mert nem tudok az ellen mit tenni, hogy nincs suli. Nem tudom engedni barátokhoz, nem vihetem shoppingolni, kirándulni, szórakozni. Csak a környéken való séta, bringázás marad, szigorúan a családdal. És az, amit én ennek a szenvedésnek az ellensúlyozására kitalálok.

Ez a vigyázok, ez az én gondoskodom arról, hogy több teher ne érje, hogy ne ferdüljön, ne sérüljön, hogy szórakozzon, hogy gyerek maradhasson. Maszatosan, miértekkel, ellenkezve, nagyokat kacagva, bizakodva.

Mert az élete nem áll meg. A járvány és a karantén csak egy pont lesz a történetében, egyetlen fél mondat, maximum egy bekezdés. De semmiképp sem hosszú, és nagyon jelentős fejezet. Megérezni meg fogja, emlékezni fog rá, de arra is emlékezni fog, és talán felnőtt fejjel meg is érti, hogy az anyukája mellette állt, és hagyta őt gondtalan gyereknek lenni járvány idején is.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!