Már megint a jó anyaság. Elég jó anyaság. Megfelelően gondoskodó anyaság. Néha szuperanyuság. Mikor mi. És kinek mi. És mindenkinek máskor az, ami. Na, érted.

Egy csomó cikk jött mostanában szembe azzal kapcsolatban, hogy ki mikortól számít jó anyának, egyáltalán anyának. Hogy nem akkortól, amikortól babád van, hanem csak akkortól, amikor már neveled.

Meg hogy mikortól elég jó az anya, ha ő maga boldog, vagy ha nem nevel, hanem terelget, vagy ha csak követ, vagy figyel, ha tág téren belül szabad a játék, vagy ha a határok szűkebbek és a kerítésen nagyot lehet koppanni. Kinek hogy.

Mert miközben olvasgattam, rájöttem, hogy mindből igaznak érzek egy kis szeletkét, és az én egészem ezekből a szeletkékből tevődik össze. Minddel egyet tudok itt-ott érteni, és mégsem érzem magaménak őket. De akkor mi az én anyavalóságom? Mikor vagyok én jó anya, vagy legalább a ma annyira népszerű elég jó anya?

Ezt is viccesnek találom már. Eltelt némi idő, mióta az elég jó anyaság fogalmával megismerkedhettünk. Azóta ez a fokozat már nem a felszabadításról szól, nem a terhek letételéről vagy legalább mérsékléséről, nem a lehetetlen üldözésének befejezéséről szól, hanem inkább önigazolás.


Egy lehetőség, ami megadja azt a megnyugvást, hogy ugyan ma sem porszívóztam, de azért elég jó lehetek még. Vagy ma sem legóztam, elcsesztem a vacsorát, vagy nem is volt igazi vacsora, csak pizza (amitől én mondjuk szuperanyuvá avanzsálok a gyerekek szemében), szóval valami olyan felmentésféle.

Mert nem lehet és nem is kell az összes nőkhöz köthető szerepben 100 százalékot teljesíteni. Ez logikus. Csak ennek ellenére sokan megpróbáljuk. Belső kényszer. Aztán persze nem megy, és szaranyának érezzük magunkat. Meg szarfeleségnek, és így tovább.

De ez most nem számít, csak elkalandoztam. Szóval mikortól vagyok elég jó anya? Vagy ki az elég jó anya? Kinek a mércéje számít? Tegnap megvilágosodtam. Nem mondom, kellett hozzá 9 + 2 évnyi anyaság.

Az egy percig sem izgatott, hogy mások szerint jó anya vagyok vagy sem. Eddig azt hittem, hogy akkor számítok annak, ha én annak érzem magam. Ha én tudom, hogy mindent megtettem, ami tőlem telik. Na igen. Csak a témákban tévedtem.

Azt hittem, az számít majd a végén, hogy mennyit küzdöttem a szoptatásért. A nyugodt alvásért, és hasonlókért. Magyarul mártírt csináltam magamból egy időre, kétszer is. Semmi értelme nem volt.

Aztán azt is hittem, hogy akkor leszek jó anya, ha mindenbe beleütöm az orrom. Ha mindig mindent tudni akarok, meg követni, meg ismerni. Kontrollfreak. Nesze neked. Erről a szerről nagyon nehéz ám lejönni, folyamatosan kell a kontroll, csak épp önmagam felett.

És bár elismerést kapok a jó kajákért, a vasalt ruhákért, mert másoknak nincs olyan, vagy hogy mindig minden cucca megvan, hogy mindent kipróbálhat, amit csak akar, és szembeszállok a világgal is, ha kell. De ez mind nem számít a nap végén. Mert ezek rólam szólnak. Nekem fontosak. A gyerek ezeket csak később fogja értékelni, ha egyáltalán.

Szóval.

Akkor vagyok (elég) jó anya, sőt meglehetősen jó fej anya, ha a gyerekem szemében az vagyok.

Tegnap végre jó anya voltam
Ez nálunk változó, hogy mi kell ehhez a jelvényhez. Néha elég egy pizza, máskor a sokkal jobb ketchupös tészta kell (rettenetes, tudom).

Megint máskor az kell, hogy szigorú legyek, és ne engedjem, hogy ne gyakoroljon a fuvoláján (ilyenkor utálatos anya vagyok), és utólag válok csak a legjobb anyává a világon, amikor a színpadon állva felkonferálják azzal, hogy ő az egyetlen, aki kotta nélkül fog játszani. És dagad a végén a melle a büszkeségtől, kis kezével szívet formál a színpadon meghajlás helyett. Nekem.

Olyan is kell, hogy csak legyek, és hagyjam, hogy frizurát csináljon. Ennek lényege, hogy kibírjam. Hogy ne álljak fel, hogy ne sziszegjek, hogy ne kapjak a végén szívrohamot, hogy virággyermekbe öntött százéves pokahontasz lett belőlem, és micsoda kínok árán.

Akkor is jó anya vagyok, amikor pikniket rendezünk a szoba közepén, millió párnával és takaróval, és nem kapok se szív-, se idegrohamot a kiömlő teától, vagy a potyogó darabkáktól. Olyankor a hálás, de közben huncutul pislogó szemek láttán arra jutok, hogy eggyel többet megy a mosógép. Na bumm. És persze holnap se jönnek vendégek.

Aztán jött a tegnap. És én túlszárnyaltam önmagam. Kizárólag a két gyerekkel játszóházba mentem. Ez önmagában nem ritkaság, az azonban nagyon, hogy ott én jól érezzem magam. Kicsit sem az én közegem. A játszótérnél egy fokkal jobb azért. (Ez nálam vagy határozottan apai feladat, vagy csapatos. Én egyedül nagyon tudok szenvedni.)




De tegnap… én másztam, csúsztam, slushy-t ittam, kéket!, amitől még a fogaim is kékek lettek, nem csak a szám, meg a nyelvem, kosárra dobáltam labdát, felmásztam az ugrálódomb tetejére, kipróbáltam velük az összes létező elektromos és nem elektromos járgányt… (és titokban a masszázsfotelt is. Ennyi járt.)

Szóval úgy viselkedtem, mint egy gyerek. És nem vettem semmit, ahogy egy felnőtt tenné, kávé, víz, vagy sült krumpli, akármi, a slushy-n kívül persze, mert egyszerűen nem jutott rá időm 😀

A gyerekeim szemei csillogtak. Kit érdekelt a többi gyerek, kit érdekelt, hogy felborultunk, vagy hogy az egyik slushy a hófehér ruhán landolt. Na ebben még van hová fejlődnöm. De vagy gyerek vagyok, vagy anya, ugye. Amikor hazafelé az idegen városból eltévedtünk, és kekszen és vízen éltünk a kocsiban egy egész órát, az már csak a hab volt a tortán, a közös kornyikálással és vihogással.

Nem voltam, vagyok, leszek tökéletes, de amíg velem akarnak játszani, jól érzik magukat, és erre én is ugyanakkor és ugyanott képes vagyok, addig kerek a világ.

Addig tudom, hogy a szemükben nekik jó anyukájuk van, miközben én magam is azt érzem, hogy ezt most jól csináltam. Win-win. Nem érdekel a többi. Később pedig jön az újratervezés. De ez egy másik történet lesz. Remélem, van még pár évem addig.

És most irány a játszótér. Mert anya bátor.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!