Persze erősen túldramatizálom ezt az óvodai nyíl nap dolgot, de azért elég cudar volt. Még mindig azon pörgök, hogyan fogom én a kicsikémet oda adni bárkinek is.

Gyönyörű kertvárosi környezet, nem túl nagy, de tartalmas, klassz udvar. Kívülről csúnya, szürke szocreál épület. A hétköznapjaink logisztikájának a legmegfelelőbb helyen van. Az ajtó profi ovis biztos, harmadszorra sikerült kinyitnom.

Bent tágas, világos tiszta, megmondták, hol rakhatjuk le a cuccunk, külön hangsúlyozták, a táskára figyeljünk, kamerák a folyosókon, meglepett, ez egy ovi nem pályaudvar … Megyünk a csoport szobákba, miután sikerült a gyereket meggyőzni, hogy az előtérben levő akváriumnál még sokkal izgalmasabb dolgok vannak oda benn.

Sorolom az állatneveket, hova menjünk először. Mókus csoport, bemegyünk, mindenhol gyerekek, szülők, én már a sok kisméretű székecskétől, asztalkától meg mindenféle mini holmitól kiakadok. A gyerek bátor, rögtön beveti magát a tömegbe, játszik, cseppet sem feszélyezi a sok idegen és az egész dolog. Persze miért is feszélyezné, hiszen megbeszéltük hova megyünk és mi lesz ott.

Igazság szerint én nem álltam még készen, úgyhogy miután az egyik óvónéni hosszan ecsetelte a csoportja erősségeit, dalra fakadtak a gyerekek. Holtversenyben egy nagypapával kábé két perc nem telt bele, már bömböltem is.


Kifordultam a folyosóra, gondoltam jobb, ha inkább megnézem mi a helyzet a mosdókkal, ilyesmi. Visszamentem, akkor már az én kisfiam is pityergett. Ez volt az első alkalom, hogy élőben hallott egyszerre ennyi embereket énekelni. Na, mentünk a következő csoportba.

Ugyanaz a szép fenyő berendezés, praktikus fiókrendszerek, hagyományos és modernebb játékok. Itt arról kapok információt, hogy a harmadik születésnapja előtt egy perccel sem kezdheti meg az ovit, adjam bölcsibe. Jelzem, otthon vagyok a kicsivel.

Mivel dec. 12-én született, majd milyen rossz lesz, mert kétszer kell beszoktatnom. Meg amúgy is a bölcsiben fele ekkora csoport van, ott könnyebb lenne, sorolja. Továbbra is jelzem, hogy otthon vagyok, most született kistesó, tehát pszichés szempontból nem biztos, hogy praktikus lenne elpaterolnom a gyereket, meg amúgy se vennék fel… Közben jelzi a férjemnek a hölgy, hogy ő is leülhet ám játszani.

Harmadik csoport, pillangók. Itt is vegyes csoport van, de többségében kisebbek. Kisebb a terem is, kedves óvónéni fogad minket, napi-heti rendről beszélgetünk. Kiderül, jelezheti a szülő, hogy melyik csoport, melyik óvónéni a szimpatikus, de sok más is befolyásolja azt, kit vesznek fel egyáltalán és melyik csoportba kerül.

Belépünk a nyuszi csoportba. Gyönyörű a díszítés, a festés, az első szoba, aminek igazán kellemes a hangulata. Odalép hozzánk az óvónő, őt tükrözi a szoba. Vérprofi, bizalomgerjesztő kisugárzás. Idősebb hölgy, mégis fiatalos, dinamikus, határozott, megnyerő.

Az első, hogy igazán gyakorlatias információk hangzanak el. Ilyen-olyan foglalkozás ennyiért-annyiért, gyönyörű fagaléria a szobában az alapítványi, ide-oda járnak stb. Zalán, hallom kis nevetését, már fenn nyomul a nagyokkal a galérián.

Meglátom az első sérült gyerkőcöt, egy Down-os kislányt, tündéri. A csoportban inkább a mozgás a hangsúlyosabb. Az óvónő tartja a különórás tornát is. Na, kacsintok a férjemnek ez az első számú választás.

Közben jelzik, meg lehet tekinteni a most induló angol csoport bemutatóját. Korábban már gondolkodtunk, kell-e már oviban ilyen szinten nyelvet tanulni. Végül szakemberrel is konzultáltunk, meg mi is átrágtuk. Először az anyanyelvét sajátítsa el rendesen, és inkább valami mozgásos, táncos foglalkozást részesítünk majd előnyben.

A gyerek megunja, ki akarnak menni az udvarra. Én még megnézném az utolsó szobát is. Éreztem, hogy oda be kell menni, háromszor is elindultam már arra, csak mindig „közbejött valami”. Végül bejutok.

Katica csoport. Otthonos, kedves, nyugodt kisugárzása van a szobának. Határozott, velem korú óvónéni lép hozzám. Bemutatkozunk. Rögtön közvetlen, kellemes beszélgetés. Megtudom, itt főleg a néptánc, tánc, zene a központi, illetve a természet, palántát ültettek, kapáltak, sokat vannak az udvaron, de közben ez a csoport jár el fellépni is a tánccal. Lendületes, sok ismeretes, fiatal óvónéni, a szoba hangulata.

A végső döntés, az óvónéninek van egy akkorka gyereke, mint az enyém. ÓÓÓÓ, tudtam. Meglepően őszinte, közvetlen óvónéni mondja, „igen én vagyok az a kegyetlen anyuka, aki 20 hósan beadta a gyerekét bölcsibe, hívtak vissza dolgozni én meg jöttem”. (Akkor még eszembe sem jutott milyen szerencsés vagyok, hogy engem „meg vár” a munkahelyem és nem kell hamar beadni sehová sem a kicsikéim idő előtt.)

Közben felbukkan a gyerek apával, ők is bejönnek, kisfiam itt is rögtön otthon érezte magát. A férjem is körbenézett, még beszélgettünk az óvónővel. Éreztem, megtaláltuk, azt hiszem Ő az, igen, rá,tudnám bízni az én kicsikémet…

Megnyugtatott, nem lesz nehezebb beszoktatni, csak mert nem lesz bölcsis, és attól sem kell tartani, hogy a szeptemberben induló már-már összecsiszolódott társaságba hogyan fog beilleszkedni a decemberben érkező…
Mondták ezt a dolgot, hogy megérzésre választ az ember, és tényleg.




Még kicsit bandáztunk az udvaron. Én még pityeregtem egyet sutyiban, láttam, a gyerek hihetetlenül jól el van. Beszélgettem még az egyik óvónővel, akivel először. Kimondta ő is, amit már tudtam, a gyerek pikk-pakk leválik, és ez így is van jól.

Nyugtassam meg magam, én viszont sosem fogok tudni igazán leválni, és ennek is így kell lennie. A kegyetlen döfés, ha beszoktattam, és hozom, és itt kell hagyom, nincs kecmec, azonnal menjek el, mert ha látja a gyerek, hogy én bőgök, vagy bizonytalan vagyok, akkor annyi…

Mondtam a férjemnek, menjünk, a kicsi biztos felkelt, a nagyi nem tudja megetetni, úgyhogy mára elég volt. Persze a gyerek üvöltött, ő már haza se akart jönni.
Még van picit több, mint fél,évem, addig nyalogatom a sebeim… és felkészülök a lehetetlenre…



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!