4 okom is van, hogy miért NE hívj fel! – vagy beszélgess inkább a rögzítőmmel

Nem, tudom, hogy nincs munkám, és nem, nem tudok most telefonálni. Ne hívj fel. Csak írj egy üzit. Érted? Miért, te vagy az atyaúristen?

Lehetne tréfa is. De mégsem az. Annyit mondtam, hogy hét percem van a beszélgetésre. Aztán leteszem. Éppen taxist játszottam az oviba menet, és tudtam, hogy a hívó hosszú sztoriba fog kezdeni.

Nem, nevettem mégis, nem vagyok az atyaúristen. De nem tudok hosszan beszélni.

Nem, nincs, munkám. És nem, tényleg nem tudok állandóan a telefonon lógni. Van, aki elgondolkodik rajta, megérti, talán tiszteletben is tartja, ha időben eszébe jut.

De nekem is rá kellett jönnöm, minél többet agyaltam a kérdésen, hogy ez mennyire bosszantó lehet azok számára, akiknek nincsenek gyerekeik. Akik nem értik, mert nem is érthetik.


Akik dolgoznak, közben vagy van lehetőségük a telefon után nyúlni, vagy nincs, de a munkaidő leteltével azt csinálnak a kütyüikkel, amit csak akarnak. Én pedig munkaidő híján (0-24) nyilván bármikor elérhető kellene, hogy legyek. Nem vagyok. Meg is mondom, miért ne hívj fel.

1.) Állandóan zaj van körülöttem. Még akkor is zaj van, ha a gyerekek épp visszafogják magukat. Akkor is kérdeznek, kérnek, beütik, kiöntik, összevesznek, valami (valaki) mindig kell. Úgy hívják, anya.

A saját gondolataimat se hallom, hát még azt, amit mondasz nekem a telefonban. Szóval írok majd. Valamikor a nap folyamán.

2.) Gőzöm sincs, miről beszéltünk. Egyszerűen kiesik. Nem direkt nem figyelek, hanem annyi felé figyelek, hogy oda már nem tudok. Ezért, ha valaki megkérdezi mikor hívjon vissza, egyszerűbb azt mondani, hogy írjon egy mailt, egy üzit, akármit.

Régebben még el is magyaráztam egyenként mindenkinek, többször is, hogy mit miért úgy csinálok ahogy. Már nem. Aki magától nem érti, annak felesleges szócséplés. Tapasztalat. Egy email mindenkinek jobb. Nekem meg marad másnapra is néhány elhullajtani való agysejtem.

3.) Nagyjából minden harmincadik másodpercben úgyis félbeszakítanak. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerekeim nem elég önállóak. Csak hogy tudd, a saját korukhoz képest meglehetősen függetlenek.

Képesek játszani, együtt és külön is, képesek megtalálni a fürdőszobát, a villanyt, még a törölközőt is, képesek maguknak vizet hozni, és kirámolni a hűtőt egy székről.

De mindezekkel együtt még kicsik. És kell a segítség. Anya kell. Így hát a beszélgetés egy idegőrlő pill, mindjárt, ott vagy még?, bocsi csak… szívás lesz.

4.) Ha végre egyedül vagyok… egyedül akarok lenni. És nem szólni senkihez. Csendet akarok. Önmagamat.

Egész nap beszélgetések tömkelege zajlik körülöttem, velem, a fejem felett, a hátam mögött. Tanítom őket. Kijavítom. Bátorítom. Megnyugtatom. Felbosszantom. Elszomorítom. Megölelem. Megpuszilom. Gondjukat viselem.

Megválaszolom a millió lehetetlen, gyakran értelmetlen, az ő szintjükön szinte elmagyarázni képtelenség kérdéseiket, a millió “mi az?”-t, ami egymás után akár 20 ugyanolyan akármi láttán is elhangzik.

Tehát ha van néha, nagyon-nagyon ritkán egy-egy pillanat, amikor végre élvezhetem az egyedüllét nyugalmát, nem fogok telefonálni. Nem fogom arra fecsérelni az értékes perceimet, amelyeket önmagammal tölthetek, hogy legalább egy szeletét megismerjem annak, akivé fokozatosan válok. Mellettük, velük, általuk.

Inkább elterülök a néma, pihepuha csendben, a békében, a felszabadultságban, a “nem kell semmit” érzésben. Elvagyok magammal. Esetleg olvasok, sorozatot nézek, titokban tejszínhabot eszem csokiöntettel. És nem akarok beszélni. Kérlek, ne hívj fel. Inkább írj nekem.




Ezért nem hívlak. Annak ellenére, hogy semmit se csinálok, nincs munkám, épp csak popsikat törlök, főzök, mosok, feltörlök, átöltöztetek, rendet rakok, legóra lépek, szentségelek, morzsát porszívózok, és úgy általában életben tartom a gyerekeimet, nem tudok telefonálni.

4 okom is van, hogy miért NE hívj fel!

Én csak egy otthon maradó anya vagyok, aki csendre vágyik, és a memóriája a külvilág számára megszűnt létezni. Tudom, hogy mikor kell enni adni, mikor kell pelust cserélni, mikor melyik gyógyszerből mennyi az adag, mikor hová van időpontunk és kivel, mikor van az oviban szülői, mikor kell sütit vinni, mikor van a legjobb barát szülinapja, mit szeret és mit nem, melyik gyerekem mit eszik éppen meg és mit nem hajlandó.

Minden más kiesik a fejemből. Ne haragudj. Igaz, nincs munkám reggel 8 és délután 5 között, és nem, nem én vagyok az atyaúristen, a királynő, az elnök.

Én vagyok ellenben a legfontosabb személy a gyerekeimnek, a főnökük, a barátjuk, a sofőrjük, a szakácsnőjük, az ápolójuk, az ezermesterük. Sok segítségre van szükségük, és a véletlen úgy hozta, hogy én vagyok az a személy, akinek a feladata, hogy életben tartsa őket.

Ha úgy érzed, király csaj vagyok, örülök. Csak üziben érezd. Ígérem, küldök vissza szívecskét. Vagy nem. Csak egy mosolyt. Vagy azt sem, csak később, amikor van három percem a wc-n, egy rövid helyzetjelentést. Hogy tudd, hogy élek, nem felejtettelek el, gondolok rád, csak épp K.O. vagyok.

Vicces, mert néha úgy érzem, hogy én, aki nem mobillal és egyéb kütyükkel a kezemben születtem, mégis ezeken keresztül élem a felnőtt életem. Rövid kis üzenetekben. Vannak olyan barátaim, akikkel sosem találkoztam, és olyanok is, akikkel még sosem beszéltem telefonon. Érted? Kérlek, ne hívj fel csak úgy.

Ui. Ne is csengess rám váratlanul. Úgysem nyitok ajtót.



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!