Mikor még a pocakomban lakott a kicsike, pontosabban a kisebbik kicsikénk, azon izgultunk, milyen lesz. Óhatatlanul a nagyobbik kicsikénkhez hasonlítottuk… mint mindig mindenki. Ehhez képest, bár még csak (mááár) fél éves lesz Gergőci, nem igen olyan, mint a testvérkéje. Legalább akkora „ördög”, ha nem nagyobb, mégis más és ez olyan jó.

Ő kis bújós, és egy mini terrorista, sír, mert leteszem, már kezd megnyugodni, már majdnem elfeledkezik a világ fájdalmáról, és még játszani is elkezd. Meglát, váááá, szúr a gyönyörű szemével, egy csepp könnyet nem tud ki préselni, de üvölt és néz szemrehányón, hogy ugyan hagyjad már a házimunkát, vegyél fel …

A nagy nem volt bújós, sőt ő kicsi korában is jobban elvolt egyedül a szőnyegén, max. le lehetett hozzá ülni. Most, hogy már nincs egyedül, jobban és többször igényli a szeretgetést „nagy bánatomra”.

Zalán egészen megszokta, hogy van a kicsi, és szerintem szereti is. Néha persze mérges, mert nem rögtön, vagy nem az van, amit ő szeretne. Mivel már egyre nagyobb, jobban érti az összefüggéseket, és most tanulunk türelmesnek lenni. Ő is és én is.

Annyira nem veszedelmes ez a kis korkülönbséges történet, persze vannak hullámvölgyek, de összességében már-már kezd a két fiú egy síkra kerülni. A kicsi elkezdett kúszni, minden játékot bevizsgál, kinder és egyéb haszontalan mütyűrök száműzve… persze jön az „enyém” – „enyém”, és a litániák, a ne legyél irigy, engedd meg, legyél jó fejség témakörben, a kicsi pedig észrevétlenül megtanulja, amit most a nagy, és amit mi már tudunk, bizony nem lehet mindig minden a miénk, amit szeretnénk, és főleg nem minden áron.


A hétköznapok gyakran beszippantják az ember lányát, mondhatni, néha lassú melankóliával pislogunk ki, hogy folynak el hetek, hónapok, és már nézem, március óta a naptárt sem hajtottam át. Gergőci négy nap múlva fél éves, a nagy ma két éves öt hónapos.

A nagy a bilizéssel ismerkedik, a dackorszak közepén, tehát minden „nem”. Ráérünk, én nem vagyok híve a tankönyv szerint már ezt meg azt kéne dolgoknak… Mutattam a kicsinek a kanalat, őszilevet, alma, barackpépet, mindenhová jutott mindenből, csak belé nem, löki ki, még nem érdekli, és miért is cserélné le a fincsi tejet, és anyát …

Ma egy kis kenyércsücsköt elszopogatott, ez tetszett neki… így az elvárt gluténnal ismerkedik, nem, nem zabpehely vagy tiszta kukoricapehely, igen, ebben más is lehet, ez van, nem egy kilót evett.

Zalán már négy hónaposan bömbölt, mert nem kapott füstölt kolbit, mégis egy éves koráig szopizott is. Akkor meg az volt jó… meggy volt az első gyümölcse keksszel, azóta is szereti a savanykás ízeket is. Az egyik ekkor van kész, a másik akkor, a kicsi gyakorlatilag majd két hónapja fogzik, még nincs kint fog, a nagynál fürdés közben láttuk meg a két kibújt fogacskát a hat hós szülinapja előtt két nappal.

Viszont ő nem kúszott ennyit, és így inkább gurult,l majd ált, nem hintázott négykézláb, mint most a kicsi, és nem ült, állásból tanulta, azt is…

Szeretem ezt a néma erőszakot, ezt meg azt add, ezt meg ezt ne add, most ezt, meg azt kéne csinálnia a gyereknek, pedig fél éve még az volt az ajánlás …

Nézem a gyerekeket, pihenőszék, adamokoppintósmeskáshinta, kert, levegő, hordozókendő, babakocsi, együtt alvás, külön alvás, ebben abban a korban. Még mindig az alapigazságok a legjobbak, nincs két egyforma gyerek, nincs két egyforma szülő, igyekezzünk úgy csinálni, hogy mindenkinek jó legyen és erőszak mentes, max kompromisszumokkal tűzdelt …

Én meg megpróbálom megérteni, hogy miért szalad ilyen gyorsan az idő… és örülni, hogy a gyerekekkel tölthetem és lehetőség szerint meg tudunk adni nekik mindent, ami szerintünk jó és kell…



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!