Megszüljük, és ha nem elég nagy bennük a túlélési ösztön, akkor felzabáljuk őket.
Nagyjából így tudnám jellemezni a mérgező szülőket.

Persze a dolog nem ilyen egyszerű. Egy hétköznapi példából is nagyon sokat meg lehet látni még akkor is, ha nem vagyunk szakértők, csak egyszerű gondolkodó és érző emberek.

Egyik ismerősöm mesélte a napokban a következő történetet.

„A gyerekemmel metróztam valamelyik nap, és egy kétgyerekes anyára lettem figyelmes. Az egyik szeretett volna valamit – azt hiszem, valahová menni -, de már hat óra körül volt, és anyuka üvöltött vele, hogy hagyja abba a hisztit – pedig nem is hisztizett, hanem csak sírt.

Azzal fenyegette, hogy másnap bizony isten bezárja egyedül a negyven fokos lakásba és soha nem megy vele sehová, nemhogy strandra. A másik kislánynak mondta, hogy látod, a húgod miatt ez meg az lesz, az meg könyörgött a kisebbiknek, hogy maradjon már csöndben.

Közben az anya hangosan alázta a kislányt a mondandójával, ami persze a közönségnek szólt, hogy már mióta csinálja (a hisztit), és neki milyen nehéz és mennyit tűr, és hogy a kislány a hibás mindenért.


Rettenetes volt, mindenki félrenézett…
Én meg szorongattam a lányom kezét, aki halálra volt rémülve, és nem tudtam, mit csináljak. Leginkább azt érzem csak, hogy szólnék, de a gyerekem szorítja a kezem.”

Az anya szemszögéből

Feltehetően az anya eléggé stresszelt és ténylegesen túlterhelt életet folytat. Nem bír megbirkózni egyedül a feladataival, az okokat megalapozatlanul vetíti a síró gyerekre, akiből így bűnbakot csinál, áldozatként hibáztatja, míg a másik a békítő szerepére kényszerül.

A járókelőket közönségként bevonja, de valójában minden szava rosszul célzott segítségkérés egy olyan helyzetben, aminek a terhét önmaga már nem tudja hordozni.

A síró gyerek szemszögéből

Ez a gyerek épp most tanulja meg, hogyha valamit szeretne, ha ki meri fejezni a kívánságát, akkor annak megszégyenítés lesz a vége.

Ha ez az helyzet tisztázás nélkül marad, vagy megismétlődik, akkor feltehetőleg felnőtt korában sem fogja a vágyait megfogalmazni, innen fakadóan megélni sem; tehát tele lesz elfojtással és elnyomott haraggal, amit méltán érez már most is az igazságtalan megszégyenítés okán.

A testvére csitításával rásegít erre az érzésre, ezért nem csak a felette állótól félhet majd a jövőben, hanem a vele egy szinten állótól is. Innentől meg könnyen a védteleneken töltheti ki későbbiekben az elfojtott dühét.

A testvér szemszögéből

Ő valószínűleg fél, hogy síró testvére miatt neki is baja lesz. Benne lehet az is, hogy nem akarja, hogy a testvérének hátránya legyen, hogy bezárják a lakásba vagy egyéb büntetés érje, de eközben tudattalanul az anyát erősíti. Két front közé szorul, ahol állásfoglalásra kényszerítik akarata ellenére, ami később szorongást eredményezhet.

A szemtanú szemszögéből

„Leginkább azt érzem csak, hogy szólnék, de a gyerekem szorítja a kezem.”

A szemtanú rendelkezik elég ismerettel és lelkiismerettel ahhoz, hogy érezze és tudja, hogy egy mérgező eseményt lát maga előtt, ahol minden szereplő sérül(t). Mégis nehéz és hálátlan szerep a fogadatlan prókátoré, főleg akkor, ha a saját gondjainkra bízott gyerekkel nézzük ezt végig.

Kifejezhetné nem tetszését, védelembe vehetné a síró gyereket, de köztük van a tanult tehetetlenség és a „nem szólunk bele más dolgába” közhely. Tudja ugyanakkor azt is, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”, így lelkiismeretét napokkal később is kínozza az emlék.

Mérgező szülő

Az 1997. évi XXXI. törvény II. Fejezetében az Alapvető jogok és kötelességek cím alatti Gyermeki jogok 6. §-a világosan rendelkezik a fenti esetben is irányadó elvekről:

(5) A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással – fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal -, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez.




Mégis a társadalom letapasztott szemhéja nem látja meg a gyermekek igazságát, és nagy általánosságban nem vállal felelősséget a lelki és testi erőszak közt nevelkedettek sorsáért.

Az ilyen körülmények közt felnőttekből lesznek később a mérgező szülők.

A legborzasztóbb abba belegondolni, hogy ezek a szülők is csak azt adják tovább, amit ők tudtak kapni a szüleiktől.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember szembe nézzen a gyerekkorában elszenvedett sérelmekkel, és egy őszinte számvetés után kimondja, hogy gyerekként az ő emberi méltósághoz való jogát nem minden esetben vették figyelembe.

Azt gondolom, hogy az egyetlen út egy egészséges gyerek felneveléséhez az, ha ezt a szembenézést megkínlódjuk. A baj csak az, hogy legtöbbször akkor történik ez meg, amikor már megmérgeztük a gyerekünk.

Hiszem viszont, hogy szülőként is bocsánatot kérhetünk a gyerekünktől belátva hibáinkat, mert így őt is feloldozzuk attól a tehertől, amiből minket nem mentesítettek a szüleink belátva hibáikat.

Így lehetőséget adhatunk nekik, hogy ők jobban csinálják az utódok nevelését, nem elkövetve ugyanazokat a hibákat, amit generációkon keresztül képes hurcolni magával az ember mindaddig, amíg szembe nem néz velük.

“Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést,
fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet.
Példálózás helyett példát mutatnék.
Nem siettetném a gyereket, hanem hozzá sietnék.
Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék.
Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot.
Kirándulnék, sárkányt eregetnék, Réten kószálnék, bámulnám a csillagokat.
A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék.
Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném.
Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat.
Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről és többet a szeretet hatalmáról.”
(Diane Loomans)

Ajánlott irodalom:
Susan Forward – Mérgező szülők

Takács Hajnal
https://www.facebook.com/takacs.hajnal.manta
Takács Hajnal: Az asszony verve



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!