„Követem a gyermekem”

Milyen egyszerű mondat! Állítólag Lilu felelte egy interjúban a gyermeknevelési kérdésre. Mivel egy bulvárlapban olvastam, lehet, hogy nem is ezt mondta, és az is előfordulhat, hogy nem is ő mondta. De ez mindegy is. A lényeg, hogy nekem nem sikerült ilyen frappánsan megfogalmaznom, mit is gondolok.

A gyermeknevelés (szerintem) nem egyszerű téma, nem is lehet egyetlen mondattal megválaszolni a feltett kérdéseket. Nem vagyok gyerekpszichológus, nem értek mindenki gyermekéhez, nem mondhatom, és nem is mondom senkinek, hogy az az üdvözítő út, amin én járok.

Amikor még egészen pici volt a lányom, én is kérdeztem mindenkitől, igyekeztem is a hasznosnak vélt tanácsokat megfogadni. Amit azóta megtanultam, hogy nincsenek általános érvényű szabályok, tanácsok, minden gyermek és szülő más. Ha visszamehetnék az időben, másképp csinálnék néhány dolgot.

Nem érdekelne, hogy a gyermeket úgy kell altatni, hogy akkor tegyem le, amikor még nem alszik, hogy magától aludjon el. Nem érdekelne, hogy a gyereknek külön szoba, külön ágy kell, hogy később ne legyen gond.

Nem érdekelne, hogy kőbe vésett napirendet alakítsak ki akkor is, ha láthatóan küzdenem kell érte. Nem érdekelne, hogy nagykönyv szerint mikor mit kell ennie, és mikor jöhet még a cici.


Három hónapos korában „megvilágosodtam”. Akkor műtöttek újra, ő akkor került kórházba, és utána nem sokkal költöztünk. Minden gondosan kialakított szokásunk felborult.

Nem tudott már egyedül elaludni, nem aludta át többet az éjszakát, cicit kért többször is, és ahogy nőtt, úgy változott a napirendünk is. Először nem értettem, dühöngtem, szomorú lettem, majd felszabadultam.

Anya fáradt…

A kérdések jelentős része így hangzik: hogyan lehet ép ésszel elviselni, ha a kicsi éjjel felkel, ha nem akar aludni, ha jön a foga, ha…. és anya mindig fáradt, fáradt és még fáradtabb.

Erre az én válaszom ez lett: a hozzáálláson kell változtatni. Minden anyuka fáradt, ez ezzel jár. Persze első babát váró kismamaként még nem tudjuk, mire is számítsunk, csak kicsit később döbbenünk rá.

De mindegy, mit nem tudtunk, amikor vállaltuk, akartuk a babát. El kell fogadni előre, hogy fáradt leszel hosszú ideig, és ez nem a gyermek hibája (még akkor sem, ha miatta van). Pont.

„Követem a gyermekem”

Kinek mi a jó?

A másik sokakat érdeklő kérdés, hogy hogyan lehet elérni a babánál, hogy az legyen neki a jó, ami nekünk.

Sehogy. Nekünk kell annak jónak lenni, ami neki jó (huh, ez jól megfogalmaztam). Nyilván vannak keretek, mert szükségesek, és pont őmiatta szükségesek. Utat kell mutatni, határokat állítani. De nem erőszakkal, nem úgy, hogy neki az nem jó.

Kell, hogy legyen napirend, hogy legyen mihez viszonyítania, hogy ne összevissza legyen az étkezés, hogy ne neki kelljen döntéseket hoznia, amire még nem képes.

De nem kell, hogy erőszakkal egye a gyümölcsöt a gyümölcsös étkezésnél, ha ő épp kenyeret enne sajttal. Nem kell, hogy minden alkalommal percre pontosan történjen a fürdés, alvás. Nem kell, hogy a játék mindig ugyanolyan legyen.

A hozzátáplálás megkezdésénél már nem érdekelt, ki mit mond. Mentem a saját fejem után, kiválogatva mindazokat a morzsákat (hagyományos és igény szerinti hozzátáplálás módszeréből), amiket jónak, hasznosnak, de leginkább a gyermekhez passzolónak éreztem.

Persze figyeltem, hogy mit mikor kezdek el adni, de nem érdekelt, hogy pürének kell adni, ha ő majszolni akart. A mai napig dönthet, ha pürét kér, azt kap.

Az alvásnak a rendje mindig ugyanaz, csak nem mindig ugyanakkor. Lehet, hogy egyik nap fél órával korábban álmos, másnap meg később. Hiszen nem ugyanaz történik vele minden egyes nap. Egyik nap „segít” nekem a konyhában, a másik nap csak zenél az etetőszékben ülve (fedő és tál … 🙂 )




Sok mindenben dönthet, hogy mit kér enni: banánt vagy körtét. Hogy mit vesz fel: bodyt vagy pólót nadrággal. Hogy játszik vagy segít. De a választható döntéseket én határozom meg.

Tudom, ő már nagy. De régóta így van, csak a keretek változtak az életkorával. Akkor is tudott dönteni, amikor még nem is tudta, hogy dönteni kell vagy lehet.

Egyértelműen látszott, hogy álmos-e eléggé, hogy a felmutatott almának vagy körtének csápol ezerrel, hogy egyedül akar játszani, vagy társaságot igényel. Alkalmazkodom hozzá, követem őt, és közben igyekszem maximálisan kihasználni az időt mindenféle értelemben.

Ami igaz az igaz, vannak a kérdésekben szereplő jó babák, és sírós, hisztis, hasfájós … babák (akik szerintem szintén jó babák, csak nehezebb velük). Vannak egyemberes és többemberes babák.

Az is igaz, hogy nem kell magunkat a keresztre feszíteni minden áldott nap a baba érdekében. Életünk nekünk is csak egy van, és jól kell gazdálkodnunk vele, nekünk is jogunk (sőt, talán pont a kicsi miatt kötelességünk is) jól érezni magunkat.

És itt jön szerintem a hozzáállás. Fáj a hasa, jön a foga, hisztis … tehát sír. Megpróbálunk segíteni, de nem mindig lehet. Nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy ma sem kapom meg a nekem járó (?) 8 óra alvásomat, ma sem tudom az összes inget kivasalni, és holnap sem sütöm meg a régóta áhított süteményt.

De aztán új nap jön, talán valaki segít is egy kicsit, vagy csak meghallgat. A baba mosolyog egyet, vagy átölel, mondja, hogy aja, sze! Ennél nagyobb energialöketet nem is tudok elképzelni…

.::. anya, szeretlek 🙂



Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!