Ülsz otthon, egyedül, alszik a gyerek, és tűnődsz. Úgy elmennél valahová, csak úgy, egy kicsit dumálni, kikapcsolni, nézelődni! Nem napokra, még csak nem is hosszú órákra, max egy-kettőre. Nem pasizni, nem randizni, még titkoltan sem bókokra várva, csak úgy szabadon, egyedül, barátnővel, más anyával, akárkivel.

Aztán elkezded fejben szervezni. Amíg te elmész, xy vigyáz a gyerekre, akár apa is. Erre meg erre kell figyelni, figyelmeztetni, hosszú listát írni, külön kiemelni, mit nem szabad, mit ajánlott. Kipipálod, bár tudod, úgysem az lesz, amit te jónak tartasz, de sebaj, egyszer-kétszer belefér. Jöhet a következő pont. Mit vegyél fel?

És szemen talál a valóság. Amit mindenki látott eddig, csak te nem. Vagy te is, csak nem tudatosult, elsiklottál felette, más volt a fontos (értsd: gyerek), vagy szimplán nem érdekelt. De most hirtelen érdekel. Megváltoztál. A tükörből egy ismeretlen néz vissza rád. Hogy nő-e? Az még nem látszik, de már kezdesz gyanakodni.

Otthonra tök jók voltak a pólók, melegítők, de most kimész, érted: KI, tehát valami normálisra, nőiesre gondoltál. Ahogy nem-anya korodban öltöztél, kinéztél. Volt frizurád, körmöd, sminked, magas sarkaid, csinos ruháid. Most meg semmi sem úgy áll, mint akkoriban. Miért? Hiszen nem is maradt rajtad semmi, na jó, max. egy-két kiló, rosszabb esetben öt.

A ruháid egy része szűk, a másik itt-ott furán áll, a pulcsid / felsőd / blúzod sem az igazi. Hm. Mi van a szuperszexi, csupa csipke melltartókkal? Hja, kérem, terhes voltál, szoptattál, a melleid őrzik a nyomát. A csodamelltartókat nem erre találták ki. De az anyaga sem olyan kényelmes már, mint régen, vagy csak nagyon hozzászoktál a puha pamuthoz?


Nem érted  még, de már kapiskálod. Mindened megváltozott, és nem csak a külsődön. Jön a következő kérdés: kivel is kellene találkoznod? Gondolkodsz a barátnőkön, akik nem szültek, azokon, akik már igen, régi kollégákon, a sarki kisbolt eladóján, és egyre szomorúbb leszel. Tulajdonképpen mindegy, kivel találkozol, ugyanaz fog történni. Kedves leszel, mosolyogsz, dicsekszel a gyerekkel – és nem beszélsz dolgokról.

Te jó kislány vagy, mindig is az voltál. Igyekeztél megfelelni az elvárásoknak, követted az írott és íratlan szabályokat is. Eddig anyának kellett lenned, ez volt az elvárás, hogy minden idegszáladdal a gyermekre koncentrálj, akkor is, amikor épp mást csinálsz, soha ne kapcsolj ki, legyél 24 órás szolgálatban, mindig elérhető, a fáradhatatlan ügyeletes.

Most, hogy a gyermeked nem baba többé, egy, kettő vagy három éves, új elvárások jönnek. Ideje újra nőként élni és viselkedni, dolgozni, csevegni, férjet kényeztetni – miközben az anyaszerep nem sérül.

Ez már jól megy, az anyaszerep. Te pedig igyekszel megfelelni az új (vagy régi) feladatoknak is, és nem is tudod, akarod-e, ki akarja, te mit is akarsz igazán. Elmenni dumálni, de nem mondani semmit? Vagy elmenni és elterelni a gondolataidat a más gondjával? Vagy elmenni és magadra figyelni, magadnak adni, neked segítséget szerezni, csak egyetlen beszélgetés erejéig, amikor kimondhatsz bármit?

Amikor bevallhatod, hogy már szinte minden egyes feladat / esemény után a következőt gondolod: de jó, hogy túl vagyok ezen? Hogy már egy szimpla bevásárlás, védőnői látogatás nehezedre esik, kivesz belőled és nem ad semmit. Nem tölt.

Amikor nem csak egy kósza mondatot mersz elejteni, hogy valami nem kerek, hogy nem vagy jól, hogy kezd sok lenni, sőt már régóta sok, és az erőd utolsó cseppjeit éled éppen fel, hanem ki mered mondani, hogy most hallgass meg, ne bírálj, ne kelljen magyarázkodnom, minden véleményemet, döntésemet, érzésemet megindokolnom, amikor sajnálhatod és sajnáltathatod magad, ha úgy esik jól, amikor nem kell cserébe meghallgatni a másik nyomorát, csak mert úgy illik, és mert te jó kislány vagy. Most te akarsz következni, nem érdekel más, nem akarsz színlelni, hogy jól vagy, hogy boldog vagy, és minden kerek.

Tűnődsz. Hová menjél, kivel menjél, hová lettél te, a szabad, erős nő, az ember? Mikor lettél ennyire nem-fontossá, hogy még magadnak sem számítottál hosszú időn keresztül? Hogy fogsz így létezni tovább, látszatnőként, látszatemberként, vajon az anyaság ennyire beléd ivódott már, hogy csak ez maradt? Csak ennek élsz? Mert ennek muszáj. Hiszen szültél, felelős vagy, anya vagy. És jó kislány.

Andinak.



3 hozzászólás

  1. Eszter
    • Magdi
  2. Edina

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Don`t copy text!